Mindig is nagyon tiszteltem Teréz anyát. Aztán nemrég olvastam róla egy különös dolgot. Miután elhagyta otthonát, hogy apácának álljon, soha többé nem látta a családját – anyját és két testvérét. A világot a kebelére ölelő szent tizennyolc éves korában végleg szakított legközelebbi hozzátartozóival.
Nos, ez megerősített abban a hitemben, mely szerint mindig könnyebb az „idegeneket” szeretni, mint a minket ismerőket, velünk élőket: egészen egyszerűen azért, mert egy ismeretlen esetén merünk, tudunk határokat állítani, a családunk viszont akkor is ott van, olyat is mond, amikor mi nem akarnánk velük lenni, amit mi nem akarunk hallani… Persze lehet, hogy tévedek, és a békés családi együttéléshez „csak” egyértelmű szabályokat kellene hoznunk?
No, de hol húzódik a határ a szülőtisztelet, a magánélet, és az őszinteség/kegyes hazugságok hegyes-völgyes, vadregényes országai között? Mi számít beszólásnak, és mi tanácsnak? Mit szabad Jupiternek, és mit kisökörnek? Hogyan működhet a leválás tisztelettel, de határozottan?
Okos és talpraesett barátnőm akkor vált el és költözött haza a kietlen északi országból, amikor férje szülei a megkérdezése nélkül megvették a csempét a „gyerekek” fürdőszobájába. Neki egyáltalán nem tetszett a burkolat, az meg főleg nem, hogy harmincéves korában valaki más mondja meg, hogy attól a naptól kezdve évtizedeken át milyen látvány táruljon elé reggelente. Nyilván, nem egy pár négyzetméternyi kerámia miatt kezdte újra az életét: addigra már sok kisebb-nagyobb döntést hoztak meg helyette, nélküle a választottja szülei. Az is elképzelhető, hogy ezt – és általában a legtöbb – magánéleti tragédiát meg lehetett volna akadályozni, ha időben és higgadtan megbeszélik a dolgot.
Időben? Higgadtan?
Nincs annál szomorúbb, mint húsz éve megtörtént sérelmeket egymáshoz vágó emberek acsarkodását hallgatni. „Te soha…”, „te mindig”, „mert a te anyád…” – a viták végtelenek, és ezen a ponton gyakorlatilag már megoldhatatlanok.
Ezért, bár roppant kellemetlen, idő- és energiaigényes, de célszerű a nézeteltéréseket nem sokkal a megtörténte után tisztázni. Leginkább a konfliktus megtörténtétől térben és időben távol eső ponton (egy séta az erdőben, miután mindenki lehiggadt?) van esélyünk arra, hogy valóban megértessük a másikkal, mi is fájt nekünk az adott szituációban. Egymás meghallgatása, valamint az „érzelemmentesítés” elengedhetetlen. (Azaz, ne vágjunk a másik szavába, és ne mondjuk ki a partnerünkkel kapcsolatos negatív feltételezéseinket, hagyjuk rá, hogy elmondja saját érzéseit.)
Nem csak házastársak esetén működik ez: ki mondta, hogy egy anyóssal, anyával, sógorral nem lehet – vagy kell – vita-sétára indulni?
Leválás tisztelettel, de határozottan!
„Olyan büdös a lábad, hogy mindjárt felfordulok!” vagy „Vettem neked egy lábsót, és mit szólnál, ha bejelentenélek egy gyógypedikűröshöz?” Ugyanaz a probléma, máshogy tálalva. Ugye, mennyire más hatást kelthetünk egy-egy hasonló tartalmú, de más szavakkal megfogalmazott mondattal?
Egy érett személyiség tisztában van azzal, hogy nincs emberi kapcsolat konfliktus és vita nélkül (mindenkinek gyanús egy állandóan mosolygó felnőtt, nemde?), – de az is nyilvánvaló számára, hogy hogyan kell tisztelettel, empátiával kommunikálni ahhoz, hogy a kapcsolat ne szenvedjen végleges kárt. (És igen, azt is tudja, mikor kell elhallgatni!). Ha azt mondjuk, „Büdös a lábad!” – azzal őszinték vagyunk, vagy sértőek? Ha csak utalgatunk ugyanerre, akkor kétszínűek, vagy tisztelettudóak? (A tiszteletükről híres japánok sosem mondanák azt felmenőiknek, hogy te fater, büdös a lábad – ettől még, ugye, nem lesznek képmutatóak…?)
Leválni vagy elválni?
Ha nem iszunk egy hétig, meghalunk. Ha hideg kövön üldögélünk, csúnyán felfázunk. Vannak törvényszerűségek, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni – vagyis lehet, de akkor keserves árat fizetünk érte.
Ilyen törvény a szülőkről való – jó értelemben vett – leválás is.
Az utódoknak meg kell húznia az együtt-, és a külön háztartásban élés határait anélkül, hogy tiszteletlenül megbántanák szüleiket, az idősebbeknek pedig tiszteletben kell tartaniuk a fiatalok függetlenségét, anélkül, hogy jóindulattal vagy bölcsességgel ugyan, de belelépnének egy-egy szituációba.
Ha ehhez, a párkapcsolatban élő felek nem merik kijelölni a határvonalakat, egyféle szabályt hozni arra, hogy meddig van másnak: szülőnek, testvérnek, barátnak lehetősége beleszólnia, vagy éppenséggel az egyikük hagyja megszegni ezt a törvényt, az a kapcsolat végét jelentheti.
Ne feledjük: A leválás megspórolása elváláshoz vezethet!
Kép: Unsplash