Sámlira álltunk a villanykapcsolóhoz, apukánk ölébe ültünk az autókormány mögé, és üvegpoharat kértünk a gyerekpezsgőhöz. Kicsiként gond nélkül utánoztuk a felnőtteket a sikerért. Ám felnőve, ha valami nem sikerül irigykedni kezdünk. Ahelyett, hogy kérdeznénk.

Irigy, irigység, mit is jelent ez? Olykor mindannyian szeretnénk valamit magunkénak tudni, ami nekünk nincs. Tárgyat, szakmai sikert, tudást, képességet, valamilyen elvont, absztrakt dolgot, például egy párizsi utat a szerelmünkkel. Pedig előfordulhat akár az is, hogy valamiért csalódnánk a francia fővárosban.

De vajon miért szeretnénk pont Párizsba és nem Rómába utazni a szerelmünkkel? Mert az a lány, a kereskedelmiről, belibbent egy éve a friss diplomájával és nem csak a legjobb pozíciót vitte el, hanem a cégvezető szívét is?  Szóval a főnök Párizsba vitte megkérni a kezét…. Akkor és most irigy lennék?

Irigy

Weöres Sándor: ÍGY MEG ÚGY

Furcsa ember az irígy,
Torkán mérges a mirígy,
Egyszer úgy, egyszer így,
Az irígynek sohse higgy.

Furcsa ember a hazúg,
Nyelve csípős, mint a lúg,
Egyszer így, egyszer úgy,
Hogy igazat sose tudj.

Irigyek lennénk? Kizárt! Inkább érthetetlenek, hogy lehet mindez? Hogyan érdemli meg? Miért egy kezdő kapja azt a beosztást, amire úgy érezzük, mi magunk alkalmasabbak lennénk? Nem beszélve arról a dühről, hogy mit lát benne a főnök, na igen, nem egy rossz pasi… ááá, hogy innen fúj a szél, tetszik a főnök?

Vagy szó sincs egyikről sem? Csak arról, hogy a romantika fogalma nekünk az Eiffel-torony nélkül nem létezik?? De valóban, egy picit mégis irigyek lennénk? Vajon melyik az igazság?

Az irigy szó már önmagában nem szép. Senki nem akar irigy lenni. Pedig nem kellene szégyellnünk, mindannyiunkban vannak ehhez hasonló vágyak. Kisebbek, nagyobbak. Akár lehetnek egészen kicsinyesnek mondhatóak és olyanok is, amik elérhetetlenül nagyok. Szívesen lennénk repülőgép-pilóták, de már a János-hegyi kilátóba is félünk felmenni. Vagy jó lenne, gondtalanabban élni, feszélyezetlenebben költeni arra, amit szeretnénk, de semmiképpen sem áldoznánk fel az esténket egy másodállásra.

Az irigység mélyére nézni

Jó, ha tudjuk, hogy irigység megélés alatt, az agyunk ugyanazon része lép extra működésbe, ami a fájdalom érzetért is felel, így tehetünk bármit, az irigység bizony fáj. Ezért elnyomni, kiirtani magunkból, megszüntetni készakarva sem tudjuk, egyszerűen így vagyunk megteremtve.

Jobb, ha elfogadjuk, hogy irigynek lenni, teljesen természetes emberi érzelem. Nincs olyan, hogy valaki soha ne lenne irigy.

Elnyomni amúgy sincs sok értelme, mert azzal nem szűnik meg a gyötrelem. Nem, nem túlzunk, az irigység leggyakrabban egy nagyon kellemetlen, feszítő, fájó, valóban gyötrőnek mondható érzés. Annyira negatív érzelem, hogy igyekszünk nem csak elrejteni azt, hanem akár még magunk sem nézünk szembe vele. Helytelenül. Mert nem múlik el, akaratlanul bennünk marad, és figyelünk rá. Márpedig, amire fókuszálunk az növekszik.

Nincs ez másként sem az irigység tárgyával sem. Eleinte lehet, hogy csak szimplán rácsodálkoztunk valamire, jé, de jó, nekünk sem lenne rossz. Mi is szeretnénk. Ám ahogy hagyjuk, hogy a vágy a hatalmába kerítsen, és a hiányérzetünk növekszik, úgy egy idő után önmarcangoló elégedetlenséget élünk meg, ami jelentősen kihat a jókedvünkre, a hatékonyságunkra, az eredményeinkre, anélkül, hogy akár észrevennénk, a vágyunk hamis alapokra épül!

Jobb lenne a dolgok mélyére nézni, miért, mitől irigy valaki. Előfordulhat, hogy valójában nincs is szükségünk arra, amiért annyira vágyakozunk. Vagy akár igen, de bizonyára van egy sor másik dolog, amink viszont megvan. És elfelejtünk örülni azoknak. Vagy szó sincs arról, hogy elérhetetlen lenne számunkra például valami, csak az irigység elhomályosítja a látásunkat. Mert éppen nem vagyunk jó passzban. Önmagunkkal nem vagyunk jóban. És ezért még csak álmodozni sem merünk, akár nem is látjuk reálisan a távolságot magunk és a vágyott dolog között. Elérhető vagy sem valójában? –  válaszoljunk a kérdésre, mielőtt bármiről lemondanánk!

Velünk soha nem történik semmi

A negyvenegy éves Sárának három gyereke van. Sára vidám, mosolygós felszolgáló, a vendégek szeretik a bisztróban, amikor ő áll a pultban. Azok, akik még közelebbről ismerik őt, úgy vélik boldog anya, feleség. A családja semmiben sem szenved hiányt. A férjével harmóniában él, még ha olykor vitáznak, arról is nevetve beszélnek.  És ugyanolyannak tűnnek, mint mások. Kívülről nézve Sára senkire nem irigy.

Sára viszont nem így látta magukat: – Egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy lehet nem vagyok boldog. Nem utazunk felkapott üdülőhelyre a családdal, nekünk a nyaralást a Balaton, az egri borvidék vagy az Őrség jelenti. Nem költünk drága ruhákra, nem érdekelnek a márkák bennünket. Nincs semmilyen ételérzékenységünk, még csak vegák sem vagyunk. Klasszikus kocka családi házban élünk, van kutyánk és macskánk, de nem jut eszünkbe posztolni róluk. Komoly betegségen sem estünk át, hála az égnek. Kezdtem úgy érezni, baj lehet velünk, hogy nem tudok miről hírt megosztani a Facebookon, mert velünk sosem történik semmi. Egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy nekem is édesítőszert kellene használnom, vegán sajtot vennem, designer ruhákba öltözni, és nyaraláskor elhagyni az országot. Olyan dolgokért vágyakoztam, amiket valójában nem is ismertem – vallja be Sári.

Aki végül úgy döntött, hogy törli magát a közösségi oldalról. Ahol szerinte, senki nem öregszik, mindenki jól néz ki, különleges helyen él, stílusos az otthonuk, a gyerekeik játékai nem tucatok, nem otthon esznek, vagy ha igen, olyan fogásokat, amiket az ő gyerekei meg sem kóstolnának, na meg olyan holmikat viselnek, amiben Sára nem érezné jól magát. – Eleinte furcsa volt, sőt ijesztő, hogy nem tudok megnézni másokat, hogy kivel mi történt, hogy nem jönnek a hírek. Úgy éreztem senkiről nem tudok semmit. De elfoglaltam magam mással. És elég hamar megnyugodtam. Azért, mert végre nem hasonlítottam senkit sem magamhoz, magunkhoz, újra önmagam lehettem – magyarázza Sára.

Beszélgessünk! Kérdezzünk másokat!

Ilyenkor muszáj tudatosan beszélgetnünk önmagunkkal és kideríteni, hogy a vágyunk egyáltalán miből fakad? Valóban a sajátunk, vagy másoktól származik? Hiszen annyi minden ér bennünket, befolyásol bennünket kívülről. És az amit érzünk az micsoda? Irigy, féltékeny, mérges, csalódott, tehetetlennek lennénk? Nézzünk az irigységünk mélyére.

Mit tennénk mindazért, hogy elérjük a vágyunkat? Túlóráznánk akár többször is a héten? Előállnék végre a főnök elé a régóta dédelgetett elképzelésünkkel? Mernénk a biztos főállásunkat felmondani és vállalkozóvá válni, hogy abból éljünk, amiről úgy véljük értünk hozzá? Futnánk, edznénk minden hajnalban munka előtt, vagy este amikor a gyerek már alszik, esetleg lemondanánk többször a vacsoráról, a napközbeni nasikról, hogy mi is beleférjünk egy mérettel kisebb nadrágba? Bifláznánk a szavakat és igeidőket a nyelvvizsgáért, hogy utána nekimerjünk vágni egy útnak, segítség nélkül? Valóban bátran kinyitnánk végre a szívünket és beleállnánk egy kapcsolatba, nem csak magunk előtt lebegtetnénk, de jó lenne, nem egyedül élni, ahelyett, hogy újra és újra megmagyaráznánk magunknak miért jobb társ nélkül? Mernénk frizurát változtatni, az új kinézetért, akár naponta vesződni egy órán át a hajsütővassal a lenyűgöző loknikért? Elvégeznénk egybizonyos tanfolyamat, de túl drága, lemondanánk a napi kinti feketénkért azért, hogy baristák, pszichológia asszisztensek, ingatlanforgalmazók vagy sminkmesterek lehessünk?

Gondoljuk át, tennénk valóban az elképzelésünkért? Igen? Valóban a mi saját külön bejáratú vágyunkról van szó? Vagy csak megirigyeltünk valamit mástól?


Hogy ne legyél irigy?

Harminchárom éves volt Kata, amikor két gyerek születése után, nem tudott visszamenni dolgozni az előző munkahelyére, egyértelművé vált számára, hogy a végzettsége elavult.  – Mérges (és irigy) voltam minden más anyukára a környezetemben, akik gond nélkül vissza tudtak menni dolgozni. Nem is tudtam sokáig reálisan látni, mit szeretnék csinálni. Egy valami érdekelt, hogy hangzatos legyen az új szakmám. De be kellett látnom, se nem tudnék jógát oktatni, ruhát tervezni, újságot írni, gyerekholmikat készíteni, vagy szájakban matatni fogorvos asszisztensként. Hogy azért lettem bőrdíszműves, mert kézügyességem van, és nem kellett más emberekkel foglalkoznom. Viszont szeretek olvasni, és három nyelven beszélek. Végül megcsináltam egy műfordító tanfolyamot – meséli Kata, aki azóta otthonról dolgozik, és már nem irigyel senkit. – Na meg, most már azt is tudom, milyen a sokat emlegetett home office. Ismerem, az előnyeit és a hátrányait is. Most van, aki ezért engem irigyel. Elárulom, nem kell, én a műhelyben éppen úgy szerettem bejárni, mint itthon dolgozni, mindkettő másért volt jobb vagy rosszabb – teszi hozzá még Kata.

Van úgy, hogy jól állunk a dolgokhoz, elkötelezettek vagyunk, legyőzzük az esetleges magunknak okozott akadályokat, mégsem akarnak úgy összejönni a dolgok, ahogy várnánk. Miközben úgy tűnik más könnyen elérte a célját. Mit lehet tenni ilyenkor? A válasz: kérdezni. Mégpedig azoktól, akik úgy tűnik, elérték helyettünk a vágyaikat. Jobb, ha tudjuk, hogy még annak is tennie kell a sikerért, akinek az ölébe hullanak a lehetőségek. Kérjünk tanácsot bátran, semmit nem veszíthetünk, illetve igen az irigységünket hagyhatjuk el, ha elég merszünk van ahhoz, hogy megtegyünk mindent azért, amiért áhítozunk. Valahogy így ne legyünk irigyek.

Fotó: Pixabay