Az együttérzés, a környezetünk lelki támogatása nagyon szép dolog. Az emberi kapcsolatok része, hogy az öröm mellett a bánatban is osztozunk. Meghallgatjuk egymást, ha szükséges segítséget nyújtunk. Ám csak egy bizonyos pontig lehetünk empatikusak. Vigyáznunk kell közben magunkra, hogy ne sérüljünk. Mert a folyamatos, vissza-visszatérő másikra figyelés és együttérzés, magunkról vonja el a fókuszt és veszi el az energiát. Ez a pandémia idején fokozottan előfordulhat.
Az elmúlt időszakban mindannyiunknak ugyanaz hiányzik leginkább: a lehetősége annak, hogy a velünk együtt, egy fedél alatt élő szeretteinket is megölelhessük. A nem velünk élő rokonainkat, szívünknek kedves barátainkat, ismerőseinket. Időt tölthessünk együtt olyan felhőtlenül, és szabadon, mint a covid előtt tehettük.
Vagyis, találkozáskor megölelhessük, megpuszilhassuk egymást, közel ülhessünk egymáshoz két székben vagy egy padon, a nappaliban egy kanapén. Bizalmas közelségben beszélgethessünk, megérinthessük a másikat, ha a helyzet úgy adódik, támogatásunkat fejezzük ki, valóban segítsünk egymásnak fizikailag is. Ott legyünk a másiknak, ha szüksége van ránk a bajban. Bárhol és bármikor. Márpedig a bajból az utóbbi időben több lett.
Mindezt most nem tehetjük. Nemhogy nem ölelhetjük meg a másikat, nem is találkozunk egymással. Ha mégis, akkor is messze állunk meg egymástól, „egészséges” távolságban. Amiben nehéz kivenni a szavakat, és azok valós tartamát. Saját magunkért vagyunk felelősek.
Hiányérzetet keltő kommunikáció
Most csak telefonon vagy online, sűrű chat üzeneteket váltva, esetleg videóhívással kommunikálhatunk egymással. Amiben a bizalmi beszélgetéseink nehezen tudnak ugyanolyan formában fennmaradni, mint ahogyan azt megszokhattuk egymástól az élő találkozások során. A szeretetünk, a figyelmünk, a jó szándékunk teljesen máshogyan mehet, és jöhet át az éteren.
A hallott információk és a szavak eljutnak az agyunkig, ám így csak lélekben vagyunk egymással kapcsolatban, ami hosszútávon hiányérzetet kelt, nem elég a legtöbbünk számára.
Online kifejezni az érzelmeinket és a segítőszándékunkat sokkal nehezebb. Eloszlatni egymás rossz gondolatait, megnyugtatni vagy éppen lelkesíteni egymást távolságban (és online) nehezebb, mintha személyesen fejeznénk ki az együttérzésünket, és fizikailag is segítenénk.
Előfordulhat, hogy így nem pontosan azt a reakciót kapjuk ahogy vártuk, avagy mi magunk sem feltétlenül azt adjuk és úgy, ahogyan a másiknak az jólesne. Hiába kedveljük, szeretjük a másikat, hiába szeretnénk empatikusak lenni, az, hogy nem tudunk jó rokona, jó barátja lenni a másiknak, vagyis nem tudunk jól segíteni, az hosszabb távon különféle rossz érzetet kelthet bennünk.
A tehetetlenség okozta tünetek
Ebben, a már több mint egy éve tartó küzdelemben, mindannyian jobban le vagyunk terhelve. Mindannyiunknak jócskán van küzdelme. Ki vagyunk merülve, érezhetjük úgy, hogy már a saját magánéletünkben is erőn felül teljesítünk, és a másokkal való együttérzésre már nem igazán marad erőnk, időnk. Akkor sem, ha szeretnénk. Akkor sem, ha hiányzik a másik. És ki más lenne ott egymásnak, ha nem mi együtt?
Hiába akarunk empatikusak lenni, a cselekvésképtelenség hosszú távon beihatja magát a lelkünkbe. Számos terhes tünetet okozva. A lista hosszú: bánatot, félelmet, dühöt, feszültséget, szorongást érezhetünk.
Enerválttá, fáradttá válhatunk, érezhetjük úgy: túl sokat várnak el tőlünk. Alvási, koncentrációs nehézségeink alakulhatnak ki. Ami azért különösen rossz, és ad okot az aggodalomra, mert az együttérzéssel járó leterheltség, fáradtság nem kipihenhető. Hiába az illatos forró fürdő, egy remek sorozat vagy egy kiadós alvás, ébredés után is ottmarad ez az tehetetlenség érzet bennünk.
Ez a feszültség eluralkodhat felettünk. Egyfajta belső zsibbadást érezhetünk, amitől lelassulhat a reakcióképességünk az egymással folytatott kommunikációban éppúgy, mint a saját életünk számos területén. Belekerülhetünk egy olyan mókuskerékbe, amiben a saját érzelmeink akár össze is keveredhetnek mások problémáival. Messze vagyunk egymástól. Így teljesen más osztozni egymással örömben és bánatban egyaránt.
Érezhetjük úgy, eddig és nem tovább. Tudomásul kell vennünk: végesek a határaink.
Saját magunkért vagyunk felelősek
A védekezésnek számos formája lehet. Például tudatosan vagy tudat alatt kerülni kezdünk minden olyan helyzetet, amiben a másik segítségére kell lennünk. Összerezzenünk, feszültek leszünk egy újabb üzenettől, telefonhívástól, nehezünkre esik figyelmesnek maradnunk egy beszélgetés kapcsán, megtartani alatta magunk és a másik határait, külön választani magunkat a másik problémáitól.
Előfordulhat az is – hogy ne okozzon akkora belső feszültséget bennünk a tehetetlenség – előtérbe helyezzük, vagy felnagyítjuk a saját nehézségeinket a másikéval szemben. Vagy ellenkezőleg: a másik problémájával szemben cinikussá, pesszimistává válunk. Azt a hamis érzetet keltve, hogy ha mindkettőnk problémáját bagatellizáljuk, vagy éppen megoldhatatlannak kiáltjuk, akkor visszakerülhet a mérleg nyelve középre.
Ez már az a pont, amikor a saját érdekünkben nemet kell mondanunk arra, hogy jelenleg másnak segítsünk, vagy akár arra is, hogy meghallgassuk a másikat. Azaz határokat kell meghúznunk a magunk, és a jó kapcsolatunk érdekében. Hiszen mindenki csak a saját életéért, saját érzelmeiért lehet felelős. Muszáj vagyunk nemet mondani, akkor is, ha ez egy konfliktushoz vezet. Meg kell tudnunk mondani a másiknak: Jelenleg nem tudok segíteni neked. Fáradt vagyok és kimerült.
Ezt most bárki érezheti így, hogy már nem képes másokért is felelősséget vállalni. El kell vonulnia, vissza kell húzódnia. Ettől még nem lesz senki rosszabb családtag, vagy hűtlen barát. Csak önmagáért felelős ember marad. Aki még mindig kérhet szakmai segítséget, ha úgy érzi, nem tud egyedül megbirkózni a tehetetlenséggel.
Tanuljuk meg, merjünk így gondolkodni: csak saját magunkért vagyunk felelősek!
Fotó: Burst
Polgár Ágnes
