Mi a feladata ma egy kilencéves kisgyereknek? Iskolába járni és a lehetőségeihez mérten elsajátítani azt, amit ott tanítanak neki. És persze játszani, játszani, játszani. A társaival, a testvéreivel, a szüleivel, nagyszüleivel. Azokkal, akiket ő kedvel. És ha egy kisgyermek sajátos nevelési igényű? Akkor bizony a tanulás jóval nehezebb. Kemény munka. Több idő. De csinálni kell. Még akkor is, ha vannak olyan pedagógusok, akik még mindig nem értik, ha egy gyerek más. Vagy nem foglalkoznak vele. És bevágják az elégtelent. Egy beszédfogyatékos kilencévesnek. Aki a dolgozat előtt egész hétvégén tanult.

Beszédfogyatékosság. Sokáig ízlelgettem ezt a szót, miután a legidősebb fiamra azt mondták: beszédfogyatékos. Ahogyan azt másfél éve már megírtam ugyanitt a Már nem én vagyok a fiam tolmácsa – beszédfogyatékosság, és ami azon túl van című írásomban: már maga a kifejezés is idegenül hangzik.

Úgy tapasztaltam, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni azzal a szóval, hogy beszédfogyatékosság. Nem értik. Kik a beszédfogyatékosok egyáltalán?

Annak, aki beszédfogyatékos a hallása ép, de a beszédfejlődése nem indult meg, esetleg kórosan késik, vagy valamelyik területen rendellenesen működik. A rendellenes működés megnyilvánulhat az artikuláció területén, de lehetnek az érintettnek beszédértési, beszédészlelési problémái, a kommunikációs nehézségek miatt pedig akár magatartási zavarok is kialakulhatnak. Tehát összetett nehézségről van szó.

Beszédfogyatékosság az iskolában

A beszédfogyatékos – de ugyanúgy például a mozgásszervi, értelmi, érzékszervi fogyatékosok, autisták, vagy pszichés zavarral küzdő – tanulók sajátos nevelési igényűek, vagyis a köznevelési törvény szerint különleges bánásmódot igényelnek a köznevelési intézményekben. Gyakorlatilag azok a gyerekek tartoznak ebbe a csoportba, akiket a szakértői és rehabilitációs bizottság szakértői véleményében sajátos nevelési igényűnek írnak le.

Ez így nagyon hivatalos. Nem életszerű, hiszen a sajátos nevelési igényű gyerekek is gyerekek. Csak mások, egy picit. Vagy szinte egyáltalán nem. Látszólag. Mert a tanulás legtöbbször nehezített terep egy sajátos nevelési igényű tanulónak.

A fogyatékosság kifejezés is rémisztő. Problémát sugall. Könczei György fogalmazta meg az egyik művében nagyon kifejezően, hogy ki a fogyatékos: akinek valamilyen „fogyatékja” van, tehát folt esett a tökéletességén. Könczei szerint a fogyaték szó nem más, mint az ember lehetséges tökéletességének csorbulása. Még mindig baj van a fejekben, ha az az általános vélekedés, hogy aki nem tökéletes, az nem is értékes. Ő nem is számít. Nem jó semmire.

Ugyanúgy jár neki minden, mint a többi embernek. Joga van az élethez. És ahhoz is, hogy tanuljon. Hogy tanulhasson. A tanuláshoz azonban különleges bánásmód is járhat. Mert ha egy gyermek sajátos nevelési igényű, tehát valamilyen területen „fogyatékja” van, akkor elképzelhető, hogy bizonyos ismereteket nehezebben tanul meg. Több erőfeszítésbe kerül neki, a családjának, hiszen többet kell foglalkozni vele. Ez nem panaszkodás, ezek tények.

Nincs mit szépíteni: oktatási szempontból a sajátos nevelési igényű tanulók sokszor nehézséget jelentenek az intézményeknek. Mert ha együtt nevelhetők, bármilyen iskolába járhatnak, amelyik befogadja őket. Hogy pontosan kiket, milyen területen érintett diákokat fogadnak be egy adott intézménybe, arról az iskolák határoznak.

Tanulás – és az angol

A beszédfogyatékosság nem jár különösebb problémával, így az ezen a területen érintett tanulókat általában szívesen látják. Nincsen velük sok gond. Az, hogy utána ők hogyan sajátítják el a tananyagot, az nagyon sok mindenen múlik.

A mi fiúnk a helyi általános iskola tanulója. Most harmadikos. Három év iskolai tapasztalat alapján úgy érzem, hogy nagyon sok múlik a tanítón. Nem is kizárólag a tanítási módszerén. Azon van inkább a hangsúly, hogy a tanító milyen ember. Mennyire érzi át azt a helyzetet, amelyben egy sajátos nevelési igényű gyermek van?

Mennyire érti és látja a nehézségeit? Hogyan tud neki segíteni? Tud tanítás közben differenciálni, vagyis figyelembe venni az osztályba járó diákjai egyéni képességeit?

Úgy érzem, mi ilyen szempontból jó helyen vagyunk. A fiam tanítónője éppen ilyen. Ő tudja, hogy minden gyermek más. Mások az erősségeik, a gyengeségeik, a teljesítőképességük. Ilyen szempontból differenciál. Szereti és elfogadja a diákjait. Neki számít, hogyan érzi magát az osztálya az iskolában. És hogy mit tud valójában.

De ott van az angol. Ezt a tárgyat nem ő tartja. Angolt már első osztálytól kezdve tanulnak az iskolában. A fiam is. Aki ugye beszédfogyatékos. Még mindig nem úgy ejti a szavakat, ahogyan kellene. Emiatt a helyesírás is nehezen megy. Egyszerűen nem tudja megjegyezni, mit hogyan írjon – magyarul sem. Bármennyit is gyakoroljon.

Tehát még az anyanyelve is nehezebben megy neki, mint másoknak. Akik nem beszédfogyatékosok. Izgultam, hogyan tanul majd ő angolul? A beszédvizsgálóban tett legutóbbi felülvizsgálaton fel is tettem a kérdést, még az első osztály megkezdése előtt: angolból nem kellene könnyítés, vagy felmentés? A szakértők szerint nem, mert alsó osztályokban még játékosan tanulják a nyelvet.

Nem adom fel, nem adjuk fel

S hadd legyen a fiamnak sikerélménye, hadd tanulja ő is azt és úgy, mint a többiek. Elfogadtam az érvelést. Hiszen tudom, hogy aki más, az is szeretne a többséghez tartozni. Az angol mégsem ment. És a játékos nyelvtanulás sem valósult meg. Felzárkóztatásra szorul – ez a leggyengébb szóbeli értékelés. A fiam ezt az értékelést kapta angolból.

Otthon hozzájutott a felzárkóztatáshoz: ezután még többet gyakoroltuk az angolt – is. A többi fejlesztendő mellett. A tanárnőnek is jeleztem, hátha nem tudná: a fiam beszédfogyatékos. Ő erre pozitívan reagált: segít neki.

Harmadikban már csak osztályzatot kapnak az iskolában. Még október van. A fiam angolból előbb közepest, aztán egy elégségest, két napja elégtelent kapott a dolgozatára. Az elégtelenre minősített felmérő előtt itthon együtt tanultunk. Sokat készült. Amit tudott, megtett. Sőt, még annál is többet. De az eredmény: elégtelen.

Mit tehetünk ezek után? Nyelvet tudni ebben a világban inkább előny. Természetesen tanuljon angolul. Még az is, aki a saját anyanyelvét sem beszéli tökéletesen. A szülő mindent megtenne a gyermekéért. Ő látja el a gyermeke érdekképviseletét. Mert a gyerek még nem tud magáért kiállni. Legfeljebb csak nem érti, hogy miért kap elégtelent, ha tanult? Valami baj van vele? Nem fogadják el őt?

A szülő is megteszi a tőle telhetőt. Még többet tanul a gyerekével. Mert tudja, hogy a gyereke azt gondolja, nem adom fel! A szülő pedig erre így felel magában: nem adjuk fel! Hiába a beszédfogyatékosság. Az nem lehet, hogy ilyen könnyen elvegyék a hitünket és a lehetőségünket a tudástól. Az nem lehet. Soha!

Forrás: Könczei György: „Mégis, kinek az érdeke?”: a fogyatékkutatás és a fogyatékospolitika útja a rehabilitációtól a független életig, „A Rák ellen az Emberért, a Holnapért!”, Budapest, 1994.

Fotó: Szerző
Karóczkai-Müllner Helga