Az elmúlt időszakban sok mindent átértékelhettünk, újragondolhattunk, megutálhattunk, avagy megszerethettünk. Így vagyok én – sok egyéb mellett – a csenddel. A csend egy olyan állapot, ami lehet ijesztő, lehet nyugodt, de három gyerek mellett leginkább vágyott állapot: Csak te és a csend.
- szeptember 1. kedd 7:55 van. Csend van. Csendes a lakás. Csendes a szomszéd. Csendes az utca. Majd’ fél éve nem volt ilyen csend. Helyette volt összezártság nulla-huszonnégyben. Karantén, itthon tanulás, heti bevásárlólista, zoomos megbeszélések. Lemondott külföldi nyaralás, unásig főzött lasagne, kanapén fetrengés jó kamasz módra. Naponta hallott Ki játszik velem? – ovis mantra, az átlagosnál több pohár bor esténként, és nyüzsgés. Örökös nyüzsgés. Nyüzsgés a házban, a szomszédban, az utcán. Mindenhol.
Ami nem volt, az a csend.
Zavaró örökös nyüzsgés
Nálunk ritkán csendes a ház. Ami alapvetően jó, mert azt jelenti lüktet az életünk. Hangosan, ahogy egy háromgyermekes családban annak lennie kell, amolyan jó olaszos módra. Mondhatni ez így jó. De nem könnyű. Igen, kimondom: nehéz.
Álszent lennék, ha azt állítanám, hogy március 13-a óta egyszer sem fogalmazódott meg a fejemben: De jó lenne, ha kicsit halkabban élnénk! Megfogalmazódott. Nem is egyszer.
Még tovább is megyek. Eljutottam addig a pontig, amikor még azt is tapasztalhattam, milyen az, amikor az ember már a saját gondolatait sem hallja. Igen, így, ahogy mondom: már nem hallottam a saját gondolataimat. És ez ijesztő volt! Nagyon!
Pedig volt olyan pillanat, amikor ez még jól is jöhetett volna. Az egyik ilyen pillanat az volt, amikor április elejére teljesen megzuhantam. Akkor tényleg jobb lett volna, ha nem hallom meg az aggodalmaskodó, már-már pánikoló hangokat a fejemben.
Akkor jobb lett volna inkább ha a kiskamasz fiam szájából (még) hangosabban tört volna fel az “ennneeeek semmiiiii értelmeeee” mondata. A kislányom „miért nem találkozhatok a barátnőimmel???” kiborulásai harsányabbak lettek volna. Vagy az ovisom még többször olvastatta volna fel velem, az amúgy már agyamra ment Herkulest, minstem folyton hallgatni a gondolataimat a fejemben. Amik csak túlharsogtak mindent. A gyerekeket, a külvilágot, mindent. Olyan gondolatok, amik valószínűleg a legtöbb ember fejében ott voltak az elmúlt fél évben. A válaszokat kereső, minduntalan vissza-visszatérő kérdések:
– Menjünk, ne menjünk? Szabad, nem szabad? Vegyünk, ne vegyünk? Szóljak, ne szóljak? Meddig még? Hogy lesz ez így? …. – és még ezer meg egy kérdés, ami hangosan keringett a fejemben, hangosabban mint a gyerekeim meg nem szűnő kérdései.
Csendet akarok!
Mert a gyerekek folyton beszélnek és kérdeznek: – Mikor eszünk? Mi lesz a vacsora? Marika néni elküldte már a matek feladatot? Nektek sincs wifi? Ki bábszínházazik velem?
Minél több volt a kérdés és a zaj, én annyiszor ordibáltam magamban némán: – Csendet akarok!
Így történt, hogy végül ügyesen kiborultam. Úgy igazán. Amikor nem tud az ember aludni, vagy ha mégis, hajnal kettőkor arra ébred, hogy öt elefánt alszik a mellkasán, nyugodtan, csendesen. Amikor fél óránként nézi a legújabb pandémiás híreket, várva valamire, ami felszabadítja.
Majd amikor úgy éreztem, sosem találok kielégítő választ minden kérdésemre, akkor leültem a mélységes mély kétségbeesés gödrének legaljára, és a kezemet a fülemre tapasztva ordítottam: – Csendet akarok!
Persze nem lett csend. Ellenben eszembe jutott, hogy coach vagyok. És a coach pont erre van kitalálva. A coach segít, ha elakadunk, ha nem találjuk a megoldást. És akkor orvosoltam a problémát: „megcoacholtattam magamat”. Igen, zoomon keresztül. Egy másik szakemberrel. Ami után végre képes lettem más nézőpontból el kezdeni szemlélni a COVID-os helyzetet.
És a hangzavar újra betöltötte a házat
És akkor megérkeztem a karanténba. Úgy igazából ott voltam. Nem ment pikkpakk (ez megér egy külön írást) de tényleg elkezdtem megélni a karantént. Bekapcsoltam a Mit tudok kihozni ebből gombot és hagytam, hogy a hangzavar betöltse az otthonunkat és a fejemet. Átállítottam az agyam, és a lehetőségekre koncentráltam. Elcsendesítettem az aggodalmaskodó gondolatokat a fejemben.
Lassan, de működni kezdett a gomb. Egészen jól bele is jöttem az online jelenlétbe nemcsak már anyatanárként, hanem már vállalkozóként is, pedig nagyon féltem tőle korábban. Elvégeztem egy képzést online, pedig nagyon féltem tőle korábban. Én magam is online coacholtam, pedig nagyon féltem tőle korábban. És bár rengeteg lemondott munkám volt, elkezdtem új területeken, új ügyfelekkel megismerkedni.
Ahogy elkezdtem rendet tenni a fejemben, úgy viseltem el egyre jobban a hangzavart, ami a lakásban, az utcán és az online térben hallatszott. Eljött a május, elkezdtek csendesen nyílni a kapuk, majd a júniussal eljött a szünet, a férjem újra bejárt dolgozni a munkahelyére, az óvoda is megnyílt, én is dolgozhattam újra ahogyan megszoktam: emberek között.
Hol marad a csendőrség?
Az utcánk egy igazi vidámparkká változott: csaknem húsz gyerek minden nap kint bicajozott, rollerozott, ha elvágódott valaki, akkor egymást vigasztalták. Minden udvarban legalább két-három gyerek trambulinozott, homokozott, medencézett egyszerre. A játék ugye csendesen nem megy, volt helyette jó nagy hangzavar. Ahogyan hangos viták is, amikor valaki nem akart rollert vagy gokartot cserélni. És együtt rohantak ki keddenként a kukásautóhoz.
Még a 40. szülinapomat is meg tudtuk ünnepelni a családdal és a barátokkal (nem éppen csendesen), és nyaralni is eljutottunk. Hihetetlen gyorsan eltelt a nyár, és az az időszak, amikor a saját fejemben nem hallottam már a hangokat. Szinte minden visszaállt a régi kerékvágásba. Még a kedvenc tatai hamburgeresünkhöz is eljutottunk a szokásos nyárzáró ebédünkre, az iskolai cuccok megvásárlását követően. Ahol a gyerekeim most is azon röhögtek hangosan, hogy mindig elérzékenyülök, ha szóba kerül, hogy az én elsőszülött nagyfiam most kezdi a nyolcadikat és mindjárt ballag…
A mindjárt előtt, amíg még elindítottam a két nagyot az iskolába és a kicsit az óvodába, persze kiderült ez is, az is. A fiamnak az utolsó pillanatban esett le, hogy nem hiába kérdeztem vagy tízszer meg, szükséges-e új fehér inget vásárolni az évnyitóra…mindegy…az ujja kissé rövidebb az ingnek, mint kellene…hiába a gyerekek nőnek. És a felsőtagozatot kezdő lányommal sem ment simán az első iskolanap, ő a lakáskulcsát kereste reggel. Mert ugye a kulcsra nem volt szüksége fél évig, így a lányomnak fogalma nem volt hol lehetett.
Nem, egyik szituáció sem volt csendes. Így fél év után újra el is hagyta a számat a klasszikus sürgető mondat: – Haladjunk már, nehogy elkéssetek az iskolából!
De most csend van.
Ha kedd, akkor kukásautó
Végtelenül csend van ma reggel, hogy minden gyerek óvodában, iskolában van. Ezt a csendes nyugalmat csak a szomszéd töri meg, ahogy húzza ki a kukát az utcára, mert kedd van. Jönnek a szemétszállítók, mint minden kedden. Essen keddre az augusztus huszadika, a karácsony, a világjárvány akár hányadik napja, vagy a szeptember elseje Ha kedd, akkor kukás nap.
Csak ma csendesebben, gyerek kíséret nélkül ürülnek a kukák a nagy szemétszállító autóba. A “kukásbácsik” ma már nem ragyoghatnak a tucatnyi gyerekszempár rajongó tekintetében. Ellenben anyák, apák mosolyogva húzzák ki, majd be a kukákat. Egyedül, csendes gondolataikba meredve.
Én is így teszek. Miközben megfogalmazódik csendesen egy kérdés a fejemben: Meddig tart vajon ez a csend?
Kép: Unsplash
