Van egy kőcsipkés, tornyos kastély Zalakomár-Ormándpusztán, amihez gyerekkori emlékeim fűződnek. Álmomban többször visszajártam a birtokra, hogy megérintsem az épület falait, körbeforogjak az uszályos ruhámban a tíz méter magas hall közepén, majd kisétáljak a parkerdőbe, hogy elnézzem a csónakázó-tavat. A valóságban lassan az enyészetté válik ez az álomkastély, amiről időnként tudni: eladó.

Nem álmodtam, valóban három hétig éltem és tanultam a Somssich-kastélyban harmadik osztályos tanulóként. Ennek igazságtartamáról bárki meggyőződhet, aki utánajár annak, hogy a Zala és Somogy megye határában fekvő, nagy parkkal övezett eklektikus stílusú Somssich-kastély 1945 után SZOT iskolaszanatóriumként, majd gyermeküdülőként működött. De ne siessünk ennyire előre, előbb nézzük meg, kié is volt ez a birtok még az államosítás előtt.

A Somssich családról Prof. dr. Kaposi Zoltán egyetemi tanár és MTA doktortól tudhatjuk: Mélyen vallásos, jómódú középbirtokos család volt. Támogatták a festészetet, a zenészeket, a költőket is. Iskolát, könyvtárat, kórházat is alapítottak. Férfitagjaiktól elvárás volt, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek.

A kor akkori gazdag földbirtokosaival ellentétben a Somssich família tagjai nem különültek el az egyszerű emberektől, megbecsülték a nekik dolgozókat. A család hitvallása a kezdetektől fogva az volt, hogy a vagyon kötelezettséget is jelent. Ugyanakkor, nem sokan, de voltak a családnak olyan tagjai is, akik nem feltétlenül osztották a fenti szemléletet, ehelyett inkább táncosnők társaságában herdálták a családi vagyont, illetve a bor mámorában hajtották magukat adósságokba, egy esetben pedig öngyilkosság.

Az Ormándpusztai Sommsich kastélyról készült fotók

A grófi család majorsága

Ormándpuszta település Zala és Somogy megye határán, Zalakomár mellett fekszik, és a 19. század óta annak településrésze. Első írásos említése 1412-ből található, a Kanizsai család és az óbudai káptalan birtokperének dokumentációjában szerepelt először Ormandhyda néven. 1832-ben már Ormándpuszta néven említik. Az 1700-as évek végén került a horváth eredetű magyar Somssich család tulajdonába, s maradt is az 1945-ös államosításig. A település a grófi család majorsága volt. 

Az ormándpusztai kastélyt a sáárdi Somssich-család építette 1906-10 között, eklektikus stílusban. A megrendelő gróf Somssich Antal volt, a kivitelező pedig a marcali ifj. Sztelek Ferenc építőmester. Itt született már gróf Somssich Gabriella, aki gróf Széchényi Endréhez ment feleségül, 1932-ben. Széchényi Endre 1936-ban Somogy megye főispánja lett, majd apja gróf Széchényi Andor Pál halála után 1944 novemberéig a marcali kastély lakója volt.

A család a háborús front közeledtével Ormándra költözött, ahol a nagyszülők gróf Somssich Antal, agrármérnök, országgyűlési képviselő és Kendeffy Margit lakott. Talán néhány hétig, hónapig laktak itt majd tovább mentek Ausztriába, végül Argentínában kötöttek ki. A nagyszülők maradtak, de a szovjet katonák szinte mindent szétvertek a kastélyban.

1945 után jött az államosítás, csak egy kis darab földet hagytak meg, a gróf ezen gazdálkodott feleségével, aki 1949-ben hunyt el. A grófot 1950-ben kitelepítették, ahonnét három év múlva térhetett csak haza, de már nem a kastélyba, hanem csak a birtok cselédlakásába. A gróf egy lórúgás után 1958-ban vesztette életét. Sírjuk az ormándpusztai temetőben található. A helyi iskolások mai napig gondozzák a sírt.

A kastély az államosítást követően a Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) iskolaszanatóriumaként, gyermeküdülőjeként, majd szociális otthonaként működött az 1990-es évekig. Ma magánbirtok. És olykor az interneten fellelhető a hirdetése, miszerint eladó.

Három hétig éltem a Somssich-kastélyban

Azon szerencsések közé tartozom, aki nyaralhatott a még szép állapotú Somssich-kastélyban. A gyermeküdülő Budapesttől 200 km-re található. A SZOT üdülők kézikönyve 1984-es bejegyzése szerint a Sommssich-kastélyt „körülölelő erdő tiszta, ózondús levegője, a táj mérsékelt, erdei klímája főleg a vérszegény, ideges, szívgyenge gyermekekre van kedvező hatással.” Én ugyan egyikbe sem tartoztam, emlékeim szerint, a tanulmányi eredményeim szerint kerülhettem be az őszi iskolaprogramba, akkor már nem szanatóriumként, hanem üdülőként szolgált a major.

A leírásban ezt is olvashatjuk: „A tanév időszakában 120 alsó tagozatos gyermeket fogadnak. A tanítást négy tanulócsoportban végzik. Az oktatáshoz és a tanítási időn kívüli szabadidős foglalkozásokhoz megfelelő szemléltetőeszközök, audiovizuális felszerelések is rendelkezésre állnak. Több mint kétezer kötetes könyvtár, zongora, színes televízió, rádió, hangosfilmvetítő, írásvetítő, magnetofon és sok-sok társasjáték teszi élményszerűvé az üdülést. A gyermekek sokat tartózkodnak a szabadban, a friss erdei levegőn. A környék megismerését szolgálják a különböző kirándulások.”

Minderre tisztán emlékszem. Még az oktatás hangulatára is. Október közepétől-november elejéig laktam a Somssich-kastélyban. A bőröndömben a ruháim mellett a füzeteimet és a tankönyveimet is becsomagolta az édesanyám. A hálótermek emeletes ágyakkal az emeleten voltak, míg a tantermek a földszinten, az étterem pedig az alagsorban volt. A zongora pedig a hallban állt. A könyvtárba tanításon kívül mehettünk be. A fa lépcsőt pedig csak egyetlen egyszer próbálhattuk ki, mert már akkoriban is eljárt felette az idő. Akkor viszont külön hangsúlyozták nekünk, gyerekeknek: ti is gróf úrfik, gróf kisasszonyok vagytok most!

Az emlékeimben egyszerre volt meleg és hideg a kastélyban, mert bár központi fűtéssel fűtöttek, a falak mégis kastélyi hideget ontottak magukból, amik között mégsem fáztunk. Hiszen egy kastélyban élni és tanulni, annyira kiváltságos volt, minden lány tényleg grófkisasszonynak érezhette magát, és a fiúk pedig gróf úrfiaknak. Egyébként még az úgynevezett indián nyárba érkeztünk meg a kastélyba, ezért sokat voltunk kint a parkban, a szabadban, még zölden élvezhettük a majort, a medence még fel volt töltve vízzel, de a harmadik hétre az indián nyárból nemhogy őszbe, télbe fordult hirtelen az idő. Az egyik legmagasabb novemberi havazási akkor mértek, amikor hazaindultunk a kastélyból. Az én gyermekmagasságomhoz mérve, emlékeim szerint, térdig ért a hó.

Eladó kastély, csónakázó tóval

A kastélyüdülő negyven helyiségből álló egyemeletes épület, alagsorral. A kastélyt park övezi, a parkerdő szélén mesterségesen kialakított csónakázótó egy kis szigetet ölel körbe. Emlékszem, a lányokkal grófkisasszonyos történeteket találtunk ki a szigetről szólóan, ahová egy fahídon lehetett átkelni. A parkban lehetett játszani tanítás után és a szünetben, az üdülés első estéjén itt volt a tábori szalonnasütés is. Itt lettem plátóian szerelmes egy vörös hajú, Levente nevű kisfiúba.

A tó szomszédságában terült el az üdülő háromholdas konyhakertje, ahonnan friss zöldség, paprika, paradicsom érkezett a reggelinkhez és az uzsonnához. Mindig nagyon finom és bőséges ételeket kínáltak elénk. A könyvtár és a zongora lenyűgöztek, talán azért is, mert zongoránk nekünk is volt otthon, így még különlegesebbnek érezhettem tőle a miénket. Még úgyis, hogy a zongora a nagyszüleimé volt, nem személyesen az enyém.

Három hétig éltem a Somssich-kastélyban – máig nagyon szép emlékeim fűződnek hozzá, annak ellenére, hogy csaknem tizenöt évvel ezelőtt futva menekültem ki az épületből. Olyan szép emlékeim voltak a kastélyról, hogy újra szerettem volna látni, és harminc egynéhány évesen újra odautaztam. De már a Zalakomár-Ormándpuszta elhagyatott település feliratot látva összeszorult a szívem. A környék már kihalt és elhagyatott volt, csak néhány házat és embert láttunk benne.

A kastélyhoz vezető út több, mint vadregényes, inkább ijesztő volt. A kastélyépülethez közeledve úgy éreztük magunkat, mint akik, egy több áldozatot követelő thrillerbe csöppentek. És amikor átléptük a kastély főbejáratát, akkor szörnyen megijedtünk. Elhanyagolt külsejű, önmagukról nem sokat tudó, józan eszüket vesztett embereket láttunk meg, akik vészjóslóan indultak meg felénk. Futva menekültük vissza az autóba.

Később tudtam meg, a Somssich-kastélyban ottjártunkkor már szociális, idős otthon működött. Tovatűnt belőle a méltóság, a vidámság, a boldogság, de leginkább a kiváltság. Ma magánkézben van a major, és néha látható egy-egy hirdetés arról, hogy eladó. Olyan elhagyatott állapotban, amit szomorú látni. A település polgármestere Csárdy Tamás úgy véli, a kastély után Zalakomár Ormándpuszta része hamarosan teljesen kihal. Mára már alig laknak ott. Pedig még a polgármester családját is szoros szálak fűzik a majorhoz: dédnagymamája Ormándról származik, a dédapja pedig a gróf fődisznópásztora volt.

Forrás: Itt és Itt és Itt és Itt
Címlapfotó: Facebook/Magyarország elhagyottan – BCO urbex/ amultemlekei.hu