Megméretettünk, az életünk során számos területen és módon. Van, amit elénk rak az élet és van olyan, amit magunknak választunk. A sport ilyen. Így vagy úgy gyerekkorunkban elénk kerül valamilyen sportág, amit aztán vagy a magunkénak érzünk vagy nem.

Ha igen, akkor elsősorban rajtunk áll milyen szinten szeretnénk azt űzni. Ebben lehetnek támogatóink vagy ellenkezőleg hátráltatóink is. Gyerekként kell hozzá egy sor támogatás, ha előrébb és előrébb szeretnénk jutni. A szüleink részéről. Erkölcsileg, anyagilag, fizikálisan. Megteremteni a lehetőséget, hogy mi a sportnak élhessünk. Lemondanak és rengeteget beleraknak a szüleink a mi örömünkre. 

Nógatnak, ha éppen nem akarunk edzésre menni, ha nem bírjuk századjára megcsinálni ugyanazt a mozdulatsort aznap, ha úgy érezzük még sem a mi utunk a versenysport. Edzők, trénerek, masszőrök, gyógytornászok hada áll mellettünk.

Helyi, megyei, országos, kontinentális és világversenyeken megyünk előre. Vagy nem. Nem, mert valahol az út során elveszítjük az erőt, a hitet, a kitartást, az örömöt vagy mert másfelé visz az utunk. A mi utunk csak egy bizonyos szintig szólt. Lehet végül maradunk a kanapén. Sportolunk hetente pár órányi alkalmat. Lejárunk úszni, edzőterembe, veszünk pár pilates vagy jógaórát. Futunk heti harminc kilométert vagy annyit sem.

De nézzük a sportot. Nagy kivetítőn, valami rágcsa, üdítő vagy éppen alkohol mellett szurkolunk azoknak, akik nem álltak meg. Azoknak, akik most ott vannak az Olimpián a mi hazánk színeiben versenyezve. Azoknak, akik hosszú éveken, évtizedeken át minden egyes nap lejártak edzeni, gyakorolni, küzdeni, legyőzni önmaguk határait. Kevesen, nagyon kevesen vannak ők, akik valóban ott lehetnek most és máskor az Olimpián, hogy megméretessenek. Most Tokióban az Olimpiai magyar csapatot 174 sportoló erősíti. Beleértve a tartalékjátékosokat is. 

Ahol az eredmény már szinte lényegtelen, mert a hangsúly azon van, hogy ők bizony kijutottak az Olimpiára, ott vannak. Nem úgy, mint mi, akik, valahol feladtuk, vagy akár sosem sportoltunk igazán. Mi akik másban vagyunk jók. Akik másban vagyunk szakértők. De nem a sportban. Nem űztük, nem tanultuk, nem gyakoroltuk úgy, mint ők az Olimpikonok! Vagyis nem lehetünk szakértők az Olimpiában. Mi, akik hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az Olimpián indulni már önmagában igenis nagy szó! Ez önmagában óriási! Ez önmagában értékelendő!

Mi kanapénézők sehol nem vagyunk attól, hogy ítéletet hozhassunk mások eredményei felett. Sem pozitívan, sem negatívan. És egyáltalán nem vonhatjuk kérdőre egyik versenyzőt sem a teljesítményéért. Negatívan nem ejthetünk ki egy felhangot sem, nem minősíthetünk. Ahogyan az elismeréssel is óvatosan illik bánni. Előhúzhatunk korábban készült közös fotót azzal, aki most a dobogón áll, attól még a dicsőség csak és kizárólag azé, aki megdolgozott érte. Nem a miénk. És ez a dicséret és elismerés azoknak az olimpikonoknak is jár, akik nem állnak a dobogóra, jár, mert az Olimpián részt venni már önmagában is nagy szó! Hiszen ez nem egy mindennapi történet. Nem tudja bárki megcsinálni. A kanapén fekve meg pláne nem. 

Mi nézők csak egyet tehetünk, elismeréssel szorítunk a versenyeken, és legfeljebb egy szóval, mondattal, virággal gratulálunk nekik, azért mert egyáltalán ott vannak, ott lehetnek, mert képviselnek bennünket magyarokat, mert ők eljutottak az Olimpiára. Mi nem.

Semmi nem jogosít fel bennünket ennél többre. 


Fotó: Szabó Bernadett/AFP