Szerencsések azok, akik úgy érzik, hogy rájuk talált a szerelem, s azzal a partnerrel lehetnek együtt, aki nélkül élni sem tudnának. És mi van azokkal, akik keresik, de nem találják? Vagy megtalálták, de el kell engedniük, mert valamiért nem lehetnek egymásé? A szerelem sokszínű. Rendhagyó könyvajánlónkban ezen a sokszínűségén töprengünk André Aciman Találj rám! című regénye olvasása után.

A szerelem igencsak sokféle lehet. Tartós, rövid. Szenvedélyes, hideg. Közönyös, egyoldalú. Plátói, beteljesült. Végtelenítve sorolhatnánk a jelzőket. Olyan, amilyenek mi emberek vagyunk. Ezt a sokszínűséget mutatja be André Aciman Találj rám! című műve, amely a nagy sikerű Szólíts a neveden folytatása.

Tehát biztosíték arra, hogy nem mindennapi köntösben olvashatunk a szerelemről. Válaszokat és megnyugvást kaphatunk, esetleg megerősít vagy éppen megingat. Élethelyzet kérdése. És persze megint szóba jöhet a sokszínűség, amely a szerelem velejárója. Találj rám – más nem is számít.

Három férfi – filmben, regényben

A Szólíts a neveden-ből film is készült, nem is akármilyen. Elio (Timothée Chalamet), Oliver (Armie Hammer), Samuel (Michael Stuhlbarg) tökéletesen mutatták be, hogy mi is a szerelem, a szeretet. A szereplők megelevenednek előttünk most is, a Találj rám! olvasása közben, amely ugyanolyan érzékeny és valódi, mint az elődje volt. A Találj rám!-ban természetesen új szereplők is csatlakoznak.

Már a Szólíts a neveden is a szerelem egy olyan arcát mutatta meg a nézőknek, amely nem ismer határokat. A szülői szeretetet és elfogadást is új szintre emelte azzal, amikor Samuel, Elio édesapja valami olyasmit mondott a fiának a szerelemről és az életről, amelyet minden apának tovább kellene adnia a gyermekének. Rendhagyó, mégis annyira természetes, mint a nap melege. De vajon hány fajtája létezik?

Kár tagadni, hogy a Találj rám! szokatlan folytatása a Szólíts a neveden-nek. Három különböző történetet kapunk. Három történetet, amely a végén talán összeér. Érdekes és érzékeny elbeszélések ezek, ahogyan azok a férfiak is, akik a történetek szereplői. Mert itt bizony a férfiak a hangsúlyosak, ami nem is baj. Tulajdonképpen mindegy is a szereplők neme. Hiszen lehetek férfi és nő is, sőt mindkettő egyszerre, ahogyan te is mindkettő voltál nekem – mondja egy helyen Oliver a Találj rám! lapjain. És igaza van.

Kell a szerelemről beszélni? Vagy elég, ha csak úgy van? A Találj rám! szerzője szerencsére beszél róla. A különféle szerelmeket, érzéseket zenei kifejezésekkel tagolva egymástól. Tempo, kadencia, capriccio, de capo. Stílusosan. Hiszen az egyik főszereplő, Elio elismert zongoraművész lett. De a zene átszövi a további szereplők életét is. Ismerjük meg az ő történetüket.

Megfelelő tempóban  – Samuel története

Samuel Elio édesapja. Most bizony főszerep jut neki. De még milyen. A könyv egyharmada róla róla. Vagyis róluk. Mert ha már szerelem a téma, az Samuelt sem kerülheti el. Mégpedig új szerelem. Ez már az első oldalakon s érezhető. Picit rossz érzés kerít hatalmába olvasás közben, mert a Szólíts a neveden-ben bár nem ők voltak a fókuszban, olyan szép párost alkottak Elio édesanyjával. De hát az is elmúlt, így Samuel évekig egyedül volt.

Míg nem felszállt a Firenzéből Rómába tartó vonatra, és ott mint a ménkű, minden megváltozott. Egy csapásra. Mert ugyanabba a kocsiba telepedett le Miranda, a fiatal fotográfus. Ő több évtizeddel fiatalabb Samuelnél. Véletlenül beszélgetni kezdtek. Nem akartak ők szerelembe esni. Így alakult. De ilyen a szerelem természete. Csak jön, nem törődik semmivel. Pedig már az első pillanatokban nyilvánvaló az olvasónak is, hogy ez Az. És onnantól kezdve pedig nincsen megállás.

Megismerünk egy ismeretlent a vonaton, és minden megváltozik. Minden a helyére kerül. Mert az élet tele van elszalasztott lehetőségekkel. És van, amit nem szabad elszalasztani. Szeretni könnyű. Na persze, mindig ott van a de a kijelentés után. Mert a szerelemben szükséges a bátorság, hogy merjünk is szeretni. És bízni. Márpedig nem mindenki képes mindkettőre. De muszáj. Samuel története az élő példa, hogy ez bármikor megtörténhet.

Létezhetnek nagy egymásra találások. De nem mindegy, hogy mikor. Amikor csak bele kell merülni a helyzetbe, s megélni valami igazit. Amikor minden olyan természetes és magától értetődő, hogy nem is értjük, hol volt eddig a másik.

Rendkívül kifejező szavakkal írja le Aciman az érzéseket, amelyek Samuelt és Mirandat összekötik. Ha felnyitnám a tested, belekuporodhatnék, és visszavarrhatnálak magamra, megtenném, csak hogy dédelgethessem a benned ébredő álmokat, te pedig az én álmaimat álmodd. …. boldogan tapadnék hozzád, a te szemeddel látnám a világot, nem a sajátommal, hallanám benned a saját gondolataim, és azt hinném, a tieid. Nagyon idilli? Nem kell, hogy az legyen. Elég csak annyit kérni: találj rám! S mindez akár a miénk is lehet. Akár.

Átvezetés – Elio története

Elionak mindene a zene. Ez így volt korábban is, amikor még ifjú volt, és előtte volt az élete java. Zenével sok minden kifejezhető. A zene is összefonhat két embert. A váratlan szerelem bárhol ránk találhat. Még egy templomi kamarakoncerten is Párizsban. Elio itt ismerkedik meg az ügyvéd, zenerajongó Michellel. Hogy úgy mondjam, lassacskán indul a kapcsolatuk. Bár első pillantásra érdeklődnek egymás iránt, talán valami visszafogja őket.

Aciman nem is ad sok teret kettőjük viszonyának, de azt tudhatjuk, hogy igaz, ami a kettőjük között volt. Ebben a szerelemben is jóval idősebb az egyik fél – itt Michel. Amolyan visszafogott szerelem ez.

Két sebzett szívű ember talált egymásra, akik bár nagyon szeretnék egymást, igazán mégsem tudják. Michel az, akit többet élt, és tudja mit veszíthet. Csak még a teledet add nekem – kéri Eliotól. Tulajdonképpen átmenet ez a kapcsolat, még ha nem is mondják ki. Mégis minden szépsége megvan Elio és Michel történetének. Olyan, amilyennek lennie kell.

A szerelem sokszor kiszámíthatatlan. Nincs rá magyarázat, hogy miért fordulunk egymás felé. Sorsszerű találkozások ezek. Elio talán magának sem meri bevallani, hogy kit is akar valójában. Próbál feledni. Hiába jó most minden. Vágyik arra a másikra, akit nem képes elengedni. Az idő viszont nagy kincs. Az időnkkel kell megfizetnünk a még nem élt életért.

Van, hogy rögtön nem ismerjük fel a szerelmet, és akkor csak lézengünk a meglévő kapcsolatainkban. Nem találjuk a helyünket. Várjuk a megfelelő pillanatot. Mint Elio, aki hosszú évek után sem egész Oliver nélkül. Így ők mindig is együtt maradtak, még ha óceán is választja el őket egymástól. Pillanatból pedig annyira sok adódik az életben. De vagy túl korán érkezik, vagy túl későn. Esetleg fel sem ismerjük. Elio útja nyíl egyenes Oliver felé? S Oliveré Eliohoz? Melyikőjük mondja a másiknak, hogy: találj rám!

Találj rám ismét – Oliver története

Oliver, mint elismert egyetemi tanár, két fiú édesapja, a feleségével New Yorkból való hazaköltözésük előtti pillanatokban döbben rá arra, hogy ami Elioval köztük van, az az a szerelem, ami soha el nem múlik. Nem történt egyéb, mint hogy megszólalt zongorán Bachtól az Arioso. S Oliver többé nem tudott uralkodni az érzésein. Ugyanis, valamikor régen, valakitől hallotta már ugyanezt a muzsikát.  Tessék, újra a zene!

Oliver már csak tudja, hiszen mindannyian csak rövid időt töltünk itt, és hogy ezalatt is többnyire elhanyagoljuk, becsapjuk, vagy még rosszabb esetben egyáltalán nem is éljük meg az életünket. Ne tegyük ezt!

Ezért higgyünk a szerelemben. És bízzunk, hogy ránk talál valaki. Hogy mikor, és hogyan? És kivel? Azt érezzük. Mint Oliver. „Mert megállt ott az életem. Mert valójában sosem mentem el onnét. Mert olyan az életem itteni része, mint a gyík letört farka, csak rángatózik és csapkod jobbra-balra, míg a test ott maradt valahol az óceánon túl.” Az óceán sem választhat el. Semmi sem választhat el. Oliver története? Elio története? A kettő összefonódik? Minden a helyére kerül.

André Aciman könyve csak megerősít abban, hogy szerelem nélkül élni lehet, de nem érdemes. Senkinek sem. Így mindegy, hogy mikor és hogyan, de találj rám!

Fotó: Sundance Institute