Egy igazi nyár a nagyszülőknél: ennél jobb nem is adódhat egy gyerek életében. A szülőktől mentes szabadság sokat adhat. De most maradjunk a nagymama kosztjánál és a kertben fellelhető finomságoknál, amelyek örökre maradandó élmények. Napfény, egres, josta, meggyes rétes és kaporillatú levegő. Ilyenek voltak a nyarak a nagymamámnál.

Panelben nőttem fel, így mindig vártam a nyarakat, amelyeket óvodáskoromtól kezdve a nagymamám és nagypapám házában töltöttem. Mondanám azt, hogy vidéken, de ez nem lenne teljesen igaz. A nagyszülők ugyanis ugyanabban a városban éltek, ahol mi a szüleimmel, bár egy falusias területen. S mivel a város évtizedekkel ezelőtt négy faluból alakult meg, a vidéki, családi házas jelleg jelen van manapság is több városrészben. Tehát mégiscsak legyen falu.

Mert végül is az volt. Adott volt minden, amitől az lehetett. A több generáción át a családhoz tartozó ház, nagy udvar, óriási kert, tele gyümölcsfákkal, bokrokkal. Az udvaron illatos virágok, és régi, már nem használt kút. Pulykák, tyúkok, akik a nagypapám által egy régi fészerből átalakított luxus pipilakban tengették napjaikat.

De mégis megvolt a városias jelleg. Például a gyakori buszjáratok jelenlétében, amelyekkel hetente legalább egyszer elmentünk a nagymamám és én a városközpontba felvágottért, húsért. Szükség volt olykor húsra is, mert a pipiket nem lehetett ugye csak úgy levágni.  Egyrészt én nem engedtem, mert mindegyiküknek saját neve volt, másrészt szükség volt rájuk a tojásutánpótlás miatt.

Josta a kertben, egres a falban

És a kert! A legtöbb alapanyag innen került a fazékba. Merthogy a sütés, a főzés mindennapi tevékenység volt. A hatalmas kertben volt minden. Gyerekként élvezet volt bóklászni a szabályosan kialakított ágyások között. A kert elején répa, krumpli, petrezselyem sorakozott katonás rendben. Hátrébb tököt, patiszont is ültettek a nagyszüleim.

És a bokrok! Gyümölcsök mindenhol. Tényleg: mindenhol. Az egres például a szomszédtól elválasztó kerítés kő lábazatából nőtt ki. Vagy nagymamám kedvence, a josta. Én nem kifejezetten szerettem, de ő olyan boldogan magyarázta, hogy az milyen finom és egészséges, hogy mindig ettem belőle.

A josta nagy kincs volt, nem termett belőle sok. Ez a bogyós gyümölcs egyébként az egres és a ribizli házasítása. Az íze fanyar, nem kifejezetten édes. Az én kedvencem a málna és a ribizli volt. Ezeket a bokorról lecsipegetve is faltam (mosatlanul, természetesen). Imádtam a kertben lenni, ahol nekem soha nem volt kimondott feladatom. Nem kellett leszednem az undok, csíkos hátú krumplibogarakat a tövekről. Vagy végezni a hatalmas szörnyeteggel, a lótücsökkel. Hogy az milyen rusnya kártevő!

Csak gyereknek lenni

De mindig odafutottam, ha a nagypapám felkiáltott, hogy: nini, lótücsök! Aztán grimaszoltam, olyat, amilyet csak egy nyolcéves kislány tud vágni, ha valami csúnyaságot lát. Majd elfordultam, és hagytam, hogy az történjen vele, amit a nagypapám kitervelt ellene.

Itt elég volt csak gyereknek lennem. S mivel panelból érkeztem ebbe a vidéki hangulatba, nem másztam fára. Ki, be mászkáltam a tyúkólból. Nézegettem, hány tojás lapul a fészekben. Minden nap volt mit csinálni. És mindennek megvolt a maga ideje. Például a permetezésnek, amihez a nagypapám úgy beöltözött, mint egy NASA-űrhajós.

Vagy annak, hogy mit, mikor szüretelünk. Eper, málna, meggy. A kis tökök héjára mindig belevéstük az én, és az unokatestvéreim nevét. Hogy ha majd nagy tökök lesznek, ott virítsanak nagy betűkkel: Lilla, Kamilla, Helga.

A nagymamám konyhájából

Jók voltak ezek a nyarak. Nosztalgikus élmény visszagondolni. A nagyszüleim évek óta nincsenek köztünk. Azóta a ház is másé már. Hiányzik, ahogyan az ott töltött nyarak is. A nagymamám szinte minden nap mást főzött. A nagypapám igényelte, én pedig mindig vártam, ma mit is készítünk.

Együtt. Hogyan máshogy? A nagymama kosztjának mindig más az íze. A nagymama konyhájában minden lehetséges. Még az sem zavart, hogy nem volt tökéletes a palacsinta. Vastag volt, de ki bánta? Emlékszem, milyen áhítattal néztem a nagymamámat, ahogyan tésztát dagaszt. A házi tészta, még ha nem is olyan egységes és szabályos alakú, mint a bolti, sokkal finomabb volt.

Sokszor készült pörkölt, aminek a nagymamám szerint a szaft volt a lelke. A szaftnak mindig sűrűnek kellett lennie, ezért mindig tett a lábosba a házi paradicsomszószból. Ettől, és a hagymától lett finom a szaft.

Nem is csoda, hogy már akkor és azóta is csakis kanállal eszem a pörköltet. A szaft miatt ugyebár. A töltött káposzta nálunk nem is töltött volt. A vágott káposztához méretes húsgombócok készültek. Ezt az ízt azóta sem éreztem. A titkot sajnos nem sikerült időben megkérdeznem. Azt tudom, hogy a nagymamám előszeretettel használta a szegfűborsot. Mindig nézegettük és szagolgattuk a fűszereket. Ezt a szagolgatós rituálét a mai napig lelkesen csinálom.

Mindörökké kaporszósz

És a rétes! Annak készületét külön szertartás előzte meg. A viaszosvászon asztalt egy külön erre a célra használt terítővel borította. A tészta egyszer csak elkészült. És abból az asztal közepére borított tészta halomból fokozatos, és apró húzások után egy egész asztalt beborító, hártyavékony tészta lett. Sajnos ezt sem tudom utána csinálni.

Nagypapám egy kórházi rövidebb kórházi tartózkodás után otthon jóízűen mesélte, milyen finomat evett odabent. Kaporszósz. Ezt nagymamámnak is meg kellett főznie. Azután gyakran volt ebédre kaporszósz, amely gyakorlatilag töketlen tökfőzelék. Friss, üde nyári ebédre való. Ők főtt húshoz ették, én magában.

Merthogy nekem is kedvencem lett. Egyébként a kapor a nagyszülői házban mindenütt ott volt. És én bármerre jártam, csippentettem belőle, és csak beszívtam a kaporillatot. Ott és akkor én voltam a legboldogabb gyerek a világon.

De mégis boldogan gondolok vissza ezekre az évekre. A nagyszülők jelenlétével csak adhatunk a gyerekeinknek. Gyökereket, és sok mást. Emlékeket, amelyeket még felnőtt korukban is őrizhetnek.

Néhány napja, életemben először kaporszószt főztem. Csokorban volt, nem a kertből téptem. Mégis, fülég érő szájjal kavargattam.

A nagymamámra gondoltam, és az elmúlt, gyerekkori nyarakra. A nagymamám és a kaporszósz emlékét megőrzöm. Mindörökké.

Karóczkai-Müllner Helga 
A fotó a szerző saját családi fotóalbumának tulajdona!