Van, hogy nem a helyzet változik meg, hanem az, ahogy mi ránézünk. Kivülről. Más szemszögből. Más hangulatban. Más céllal. Cél nélkül. Szeretetből. Lemondásból. Tehetetlenségből. Mindegy hogyan, másként.
Nézőpontot váltani nem mindig könnyű. Olykor ragaszkodunk a saját igazunkhoz, máskor annyira belefeledkezünk az érzéseinkbe, hogy észre sem vesszük, lehetne másfelől is nézni ugyanazt. Vagy észrevesszük, csak nincs humorunk, erőnk, motivációnk a körültekintésre. De amikor ezért vagy azért megengedjük magunknak, hogy kilépjünk a saját szemszögünkből – akár csak egy pillanatra –, valami új nyílik meg.
Lehet, hogy épp megértünk valakit, akit eddig bíráltunk. Lehet, hogy észrevesszük a jót ott, ahol korábban csak hiány volt. Vagy saját magunkhoz kezdünk másként viszonyulni – kevésbé keményen, kicsit megengedőbben, nem dacosan,
Ablaktalan szobában
Valóban megtörtént. Gyanúsnak kellett volna lennie foglaláskor, hogy ez volt az egyik legolcsóbb szoba a szállodában. Kicsi helyiség volt, szűk, ami önmagában még nem lett volna annyira nyomasztó. A lámpákkal jól megvilágított, nyitott terű fürdővel elég világosnak tűnt belépéskor. A mesterséges helyett természetes fényre vágyva mégis széthúztam a függönyöket, ami mögött egy hófehér fal tátongott. Az ablaktalan szobát zokszó nélkül cserélte le a recepciós ablakosra. Még mosolygott is. Talán megértette, milyen lehet egy klausztrofóbiásnak egy ablaktalan szoba. Talán ő sem viselte jól a bezártságot. Vagy szimplán csak kedves volt. Talán épp akkor váltott nézőpontot – rólam, magáról, a munkájáról. A kedvesség is lehet döntés.
Kinek fáj jobban?
Néhány mondat arról, hogy mennyire gyakori, hogy saját szenvedésünk közepette érzéketlenné válunk mások bajára. Az empátia nem velünk született állapot, hanem döntés. Vagy legalábbis egy tanulási folyamat.
Irtó sokszor éreztem azt, hogy másnak is legyen nehezebb az élete, ne csak nekem. Untam már azt hallgatni, hogy mindenki a maga szintjén nyomorog. Mit érdemeltem én, hogy a helyzetem súlyosabb, mint másoké? Nem vigasztalt, sokkal inkább dühített ez a mondat.
Sokszor nem tetszett az, ahogyan reagált. Rengetegszer nem értettem vele egyet, úgy véltem, nem tudja miről beszél. Mégis mi baja van? A problémái túl semmitmondónak, felületesnek, piszlicsárénak hatottak.
Majd egyszer csak egyre nagyobbak lettek, és sokszorozódtak. Akaratlanul is verseny alakult ki köztünk, kinek fajsúlyosabb a gondja? Így ment ez egy ideig.
Régen biztosan visszavágtam volna. Most mégis maradtam. Valami bennem megnyugodott. Nem dacoltam, hanem szeliden elfogadtam a helyzetet. Nem őmiatta. Magam miatt. Azon vettem észre magamat, hogy meg akarom érteni őt. Sőt át akarnám adni neki az én megoldásomat, hátha neki is segítene. Azonosíthatná és feldolgozhatná a veszteségeit. De azt a helyes mondatot még nem találtam meg, amivel megragadná a lehetőséget. Régen a mondatokat védekezésként fegyvernek használtam volna. Most inkáb hidat szeretnék építeni belőlük. Olyat, amin egyszer majd ő is átkel. Nézpontot válthatunk mindannyian.
Amikor nem vágtam vissza
Volt egy pillanat. Olyan, ami régen talán vitává fajult volna, vagy legalábbis egy erős, dacos elhatárolódássá. Most mégsem így történt.
A másik egyre feszültebben beszélt. Érezhetően felpörgette magát. Magyarázta a magáét és közben szurkálva bántott. Talán épp munkahelyi nyomás alatt volt. Vagy csak megint kicsit tudálékos volt, amilyen néha szokott lenni. Nem tudtam pontosan, de valami nem volt rendben vele. Láttam a tekintetében, hogy nem teljesen velem beszél – hanem valami mögötte húzódó dologgal hadakozik. És én ott álltam vele szemben, és hirtelen úgy döntöttem, hogy nem veszem fel a kesztyűt.
Emlékeztett valakire, aki ivott. Hasonlóan viselkedett ő is. Nem egyszer, nem kétszer. Idő kellett mire rájöttem, főként az alkohol beszél belőle.
Nem mondtam ki, amit gondoltam. Nem vágtam vissza. Nem nehezítettem meg még jobban. Csak azt ismételgettem, hogy „értem, amit mondasz” – és közben próbáltam valóban megérteni. Nem ment rögtön, közben nekem is ventillálnom kellett. Magamban, így végül ment. Mert valami bennem is változott. Rájöttem, hogy talán itt is az alkohol lehet a probléma.
Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor először tényleg nézőpontot váltottam. Amikor nem kellett nyernem. Csak jelen maradnom – emberként, egy másik ember mellett, aki épp nehéz helyzetben volt.
És tudod mit? Nem bántam meg. Nem bántam meg, hogy nem vágtam vissza.
Nézőpontot váltani olyan, mint ablakot nyitni egy zárt szobában. Ugyanaz marad a tér, de a fény más szögből esik be. És ez elég lehet ahhoz, hogy minden megváltozzon.
Írd meg nekünk, nálad mikor nyílt ilyen ablak – hozzászólásban a Facebookon vagy e-mailben, ha úgy könnyebb beszélni róla.
