A férfiak is főznek, akár mindennap. Mégis a nőkre jellemzőbb ez a napi rutin. És mint minden állandósult feladatnak, a főzésnek is meg van az a kellemetlen tulajdonsága, hogy unalmassá válhat. És akkor legyen bármilyen tűzről pattant egy nő, előfordulhat még sincs éppen hangulata főzni. Még a legegyszerűbb étel elkészítéséhez sincs affinitása. Mégis meg kell valahogy találnia a helyét a konyhában. Mert enni kell.

Enni kell. Ez egyértelmű. Így vagyunk kitalálva. Ha nem eszünk huzamosabb ideig, éhesek leszünk, és akár rossz hangulatúak is. Sokan kimondottan morcossá, avagy ingerlékennyé válnak, miután leesik a vércukorszintjük. Ami, ha egy bizonyos szint alá csökken, akkor adrenalin és kortizol termelődik a szervezetben. A kortizol pedig azzal a kellemetlen tulajdonsággal bír, hogy növelheti az agressziót. Ami pont azoknak okoz további problémát, akik amúgy is nehezebben képesek kezelni az érzelmeiket. Bizonytalanná, álmossá, fáradékonnyá és ezért mérgessé válnak. Nagyon mérgessé. Tehát enni kell!

A nőnek és a férfinak is a konyhában a helye

Ennek a vitára okot adó mondásnak –a nőnek a konyhában a helye – az egyik felhangja pont a kényszerűségben lakozik. Mert valakinek muszáj ételt készíteni, főznie, ha nem akar éhezni a család. Az, hogy a nő feladata a főzés ez nem új keletű, bogyókat gyűjtögetni és a húst a tűz felett sütni, jóval könnyebb volt nőnemű őseinknek, mint kergetni a vadat. Na, nem mintha ma ezt tennék a férfiak, nem űzik a vadat, inkább megkeresik a bogyóra és a húsra valót. Az más kérdés, hogy a nő is. Aki továbbra is főz. Mert enni kell. Bárhogy csűrjük-csavarjuk: enni kell.

S valahogy így maradt, hogy a nőnek a konyhában maradt a helye. Bármennyire ágál esetleg ellene. Mert van, aki ágál. Amihez szíve-joga van. A férfi is ágálhat a villanykörte csere, a meglazult székláb csavar meghúzása, vagy a pókháló leszedése ellen. Ismerek férfit, aki annyira irtózik a póktól, hogy a nőnek kell elintéznie a pofátlant, ha az hálót mer szőni a sarokba. És ismerek olyan férjet is, aki a füvet nem szívesen nyírja le, mert allergiás a fűfélékre, tehát náluk ez a neje dolga, idézőjelben a dolga, mert az említett jó ismerősöm szerint, és szerintem is, egy amúgy jól működő családban, mindenkinek minden a dolga. A főzés is. Hiszen az ember otthon nem szállodában van, és a családtagok sem cselédek. Együtt van dolga nőnek és férfinak a konyhában is.

Hiába a rutin

A főzéshez sokféleképpen lehet hozzáállni. Egyikünknek természetes, hogy megtanuljunk főzni, mégpedig jól és változatosan, míg másikunknak ehhez nincs semmi kedve. Egészen hidegen hagyja a téma, mi több akár irtózhat is a gondolattól, hogy egyáltalán betegye a lábát, nemhogy hosszabban tartózkodjon mindennap a konyhában annál, mintsem kicsomagolja a házhoz rendeltet. Főzni? Semmiképpen, jön a válasz.

A főzés tanulása elkezdődhet már egészen kis korban, ha a szülő, nagyszülő bevonja a gyermeket. De akár később tiniként már saját érdeklődésből is el lehet kezdeni. Főzni persze bármikor meg lehet tanulni, felnőttként sem késő, amikor önállóvá lettünk. És ha az érdeklődésünk saját, akkor szinte elképzelhetetlen, hogy egyszer, jóval később, a főzés nemhogy rutinná, de unalmassá is válhat. Pedig igen!

Én sem tudtam elképzelni, hogy egyszer megunom majd a főzést. Bár az unalmas nem igazán a legjobb kifejezés, sokkal pontosabb, ha azt mondom: a főzés szükséges rossz, mert újra és újra megoldandó feladat, és így olykor inkább nyűg. A rosszabb napokon mindenképpen.

Márpedig egy nap sok mindentől lehet rossz. Elsősorban attól, hogy borús az idő, esik az eső, fúj a szél, avagy esik a hó. És az embernek eleve nem jó a kedve. De probléma lehet a nagy kánikula is, mert a forróságban a tűzhely mellett állni, mondhatni kész kínzás. Hovatovább gond lehet az is, ha szűk a hozzávalók listája, amiből alkothatunk, ha válogatós a család, vagy erősen korlátozva vagyunk a különféle ételérzékenységek, allergiák miatt. Vagy mi magunk vagyunk betegek, gyengék. Bármi befolyásolhat.

Mindennap a konyhában

Mindezeken el szoktam tűnődni akkor, amikor éppen rossz napom van, és nincs kedvem főzni. A leggyakrabban azért nem akarok főzni, mert szívesebben írnék, dolgoznék helyette. Mert szorít a határidő, mert nagyon benne vagyok egy témában, amit nagyon le szeretnék jegyezni, viszont nem tehetem, mert éhes a család, beleértve magamat is. És lehet nem is ez a baj, hanem az időjárás. Vagy mert fáradt vagyok és nyűgös. Vagy mindez együtt.

Mert főzni is többfélén lehet. Minden eleve azzal az ilyenkor utálatos kérdéssel kezdődik, hogy mi legyen ma az ebéd? Ha már kitaláltuk az ételt, akkor már eggyel beljebb vagyunk. Mert ha nem tudjuk, na az külön gond, mert az is bőven elveheti a kedvünket a főzéstől, hogy nincs ötletünk a menüre. Főzni márpedig jókedvűen érdemes. Miért? Mert akkor kevésbé vagyunk kötöttek. Bátrabbak lehetünk és kreatívabbak. Egyébként – persze személyiség függő is –, de ha kényszerből és gyorsan főzünk, akkor hajlamosabbak vagyunk csak olyan recepthez nyúlni, amit bizton tudunk. És még azt is elronthatjuk. Ha viszont lelkesek vagyunk, akkor nem csak hogy bátrabban variáljuk a bevált recepteket, hanem akár újakat is kipróbálunk, mert jobban odafigyelünk az intuícióinkra.

Kedvcsinálás receptre

Mert ötletet bárhonnan szerezhetünk. Megérezhetünk egy ínycsiklandó illatot az utcán egy étterem mellett elhaladva, megpillanthatunk egy gusztusos receptet egy magazinban, kedvet kaphatunk más beszámolójából, vagy eszünkbe juthat egy régi finom íz, bevásárlás közben a céklára pillantva.

És lehetünk akár nagyon tudatosak is. Én például kimondottan szeretem háttértelevíziós gyanánt a főzőműsorokat hallgatni, kikapcsolódásként gasztronómia regényeket olvasni, igaz a szakácskönyveket is úgy olvasom, mintha regények lennének. És szívesen fogadok másoktól is jól bevált recepteket. Főleg akkor, ha nincs kedvem főzni.

Mint ahogy ma sem volt. Amikor megvettem a csirkecombokat még volt, de később, amikor el kellett készíteni, már nem. Az egész a szokásos gonddal kezdődött, hogy nem úgy haladtam egy cikkel, ahogy szerettem volna, miközben szorított az idő, hogy mire a fiam hazaér, nekem készen kell lennem az ebéddel is, de gőzöm nem volt mit csináljak a csirkéből. A kettő egyszerre így már-már béklyóvá duzzadt, úgy éreztem, mint, aki mást sem csinál, csak mindennap a konyhában van. Főz és mosogat. Na meg ír.

Így semmi kedvem nem volt főzni. Vesződségnek éreztem megint. Ez az írás tulajdonképpen ezzel a csirkével és ezzel az érzéssel kezdődött, amit tiniként nem értettem még meg. Nem értettem miről beszélnek azok a felnőtt nők, akik arról panaszkodnak, hogy nem szeretnek főzni. Unják. Akkor, kezdő szakácsként az egész főzőcskézés végeláthatatlanul izgalmasnak tűnt. De ma már értem őket, és magamat, tényleg a női sors része: megtalálni a helyünket mindennap a konyhában. Akkor is, ha semmi kedvünk nincsen főzni. Mert mással foglalkozni sokkal izgalmasabb lenne. Például írni. Megírni ezt a cikket. Vagy egy izgalmas filmet megnézni. Esetleg befejezni egy rég elkezdett könyvet. Bármi mást tenni, mint ma is főzni.


Fotó: Unsplash
Polgár Ágnes