Nem jár senki meredekek, lankák, gödrök nélküli úton. A stressz elkerülhetetlen velejárója az életünknek. Ott van már hétfőn és semmi sem garantálja, hogy a hétvégén ne legyen jelen. Mindenkinek van sajátja, és magának kell megküzdenie vele. Rövid és hosszú távon egyaránt. Ha pedig nem lenne, csak vegetálnánk.

A stressz kimeríthetetlen téma. Állandó jelenléttel bír mindannyiunk életében, függően attól, hogyan tudunk bánni vele. Hiszen a stressz nem más, mint „a szervezet nem specifikus válasza bármilyen igénybevételre”

Vagyis egy természetes reakció, amit a szervezet az elvárt feladatokra, kihívásokra válaszként reagál. Így, ebben a megfogalmazásban Selye János orvos-biológus professzor 1976-ban, mintegy negyvenhét éve vezette be az orvostudományba, ahol azóta is benne ragadt, mint egy mumus, mint egy válasz, sok megmagyarázhatatlan nyavalyánkra. Egyébként a stressz kifejezést eredetileg a hidak szakítószilárdságára használták. A latin strictus vagy szoros kifejezésből származik.

Pozitív és negatív stressz

Selye János szerint valamennyi stresszre szükségünk van. Hiánya esetén ingerszegénység léphet fel, de a túlzott stressz pedig betegségek forrása lehet. A kettő megkülönböztetésére két további fogalmaz határozott meg. A pozitív, produktív hatású, fejlődést szolgáló stresszt: eustressz, és a negatív hatásút: distressz. Ezek váltakozása bennünk, olyan mintha egy szörfdeszkán feküdnénk, a hullámok meg egyre csak érkezének. Hol kisebbek, hol nagyobbak. Ahonnan láthatjuk a víz elementáris erejét leküzdhetőnek és szépnek, avagy olyan hullámnak is, ami az életünkre tör. Rajtunk áll, hogyan küzdünk meg a hullámokkal, miként tekintünk rájuk, felismerjük-e, hogy meddig terjed a saját határaink, meddig tudunk a deszkán, azaz talpon maradni? Ezt a szörfdeszkás megközelítést egy keresztény lapban olvastam korábban.

Minden élethelyzetben így van ez. Jön egy hullám, kisebb vagy nagyobb és mi érzékeljük ezt az eseményt, szituációt, történést, amire reagálunk. Nem feltétlenül tudatosan, de magunkban kiértékeljük az esetet, és egyben meg is határozzuk magunkban, hogy az nekünk, ránk nézve pozitív, semleges avagy negatív, potenciálisan fenyegető jellegű ügyet jelent. Miközben olyan jellegű kérdéseket teszünk fel magunkban, hogy meg tudunk-e küzdeni az adott szituációval, és hogyan tudunk megküzdeni azzal, milyen lehetőségeink és képességeink vannak rá?

Ha úgy értékeljük, meg tudunk vele küzdeni, akkor a kiváltott stressz-szint alacsony marad, vagy alacsony lesz, és feltehetőleg produktív megoldáshoz, választevékenységhez vezet. Mert a megfelelő mennyiségű stressz, nyomás segíthet bennünket ahhoz, hogy jól teljesítsünk. Viszont, ha úgy érezzük, értékeljük, hogy nem vagyunk képesek megküzdeni az adott helyzettel, akkor nem produktív, hanem ellenkezőleg bénító, negatív, a szervezetünkre nem egészséges stresszre számíthatunk.

Rövid távú megküzdési stratégiák

A hirtelen arcunkba tóduló stresszel váratlansága ellenére is tudunk mit kezdeni: tudatosan. Bár a stresszhelyzetek a legtöbbször kiszámíthatatlanok, arra idővel még is fel tudunk készülni, hogy megtanuljuk, amikor legközelebb stresszhelyzetbe kerülünk, akkor hogyan ismerjük fel a stresszhelyzeteket és mit tegyünk vele a saját jó egészségünk érdekében.

Az egyik ilyen legkézenfekvőbb megoldás a saját figyelmünk elterelése a stresszfaktorról. Próbáljunk meg egy valamire fókuszálni, például egy tárgyra, hívjunk elő a mobilunkból egy szívünknek kedves családi képet, vagy mondjuk el a fejünkben egy csacska mondókát, mormoljunk el egy imát, vagy számoljunk visszafelé 100-tól kettesével, míg úgy érezzük szükséges. A gyerekeknek taníthatjuk, hogy egytől-tízig számoljanak, vagy énekeljék el magukban a Boci, Boci tarkát.

A másik megoldás, hogy kedvező, bátorító szavakat, mondatokat intézünk magunk felé: – Képes vagyok rá! – Meg tudom oldani! – Előbb vagy utóbb sikerül! – Lesz ötletem rá! – Jó lesz ez, megtanulom, belejövök! Dehogy adom fel! Az ilyen és ehhez hasonló önreflexiók az egészséges és pozitív irányba terelnek bennünket, és elveszik a fókuszt arról, hogy ne a megoldáson, hanem például mások hibáztatásába, vagy problémába való süllyedésbe csúsznánk.

S ha még mindig bennünk lenne a düh, vagy a félsz, akkor a legjobb, ha kiadjuk azt magunkból. Félrevonulhatunk, hogy jól belecsapjunk egy párnába, dobbanthatunk egy-egy erőset a lábunkkal, vagy ugrálhatunk párat. Ahogyan sírni egyet is ér! A sírás is stresszlevezető lehet, amennyiben nem a sírásba, panaszkodásba és önsajnálatba menekülünk.

Hosszú távú megküzdési stratégiák

A stressz lehet nem csak pillanatnyi és hirtelen fellépő, hanem állandósult is, ami egy folyamatos stresszhelyzetben tart bennünket. Ilyenkor kétféle megközelítéssel is élhetünk. Az egyik a problémafókuszú megoldásmód a másik meg az érzelemközpontú megoldásmód.

Ilyen lehet például egy újszülött mellett az anya terheltsége, vagy ha a munkahelyünkön túl sok a feladatunk, vagy nem sok, de az a fejünk fölé tornyosul, félünk tőle, úgy érezzük nem vagyunk képesek elvégezni. Vagy akár tényleg nem a mi szakterületünk, nincs hozzá elég képességünk. Ilyenkor ha képesek vagyunk hosszú távban gondolkodni, akkor hátra lépünk, időt és segítséget kérünk a környezetünkben arra, hogy át tudjuk gondolni mi okozza a fennakadást, mi az amiben segítséget érdemes kérnünk, mik azok a részfeladatok, amiket megoszthatunk másokkal. Vagy az is hatékony döntés, ha kielemezzük a helyzetet, apró részekre bontjuk, és igyekszünk megállapítani, hol egyszerűsíthetnénk.

Érzelemközpontú megküzdésnek számít, ha érzelmeinket kimondjuk vagy kimutatjuk, ezzel csökkentve a bennünk levő feszültséget, használva a fent említett rövid távú megoldások mellé, érdemes hozzárendelnünk, mint a mozgás. A sportolás egy sokkal egészségesebb, de szintén érzelem fókuszú stratégia. Már néhány tornagyakorlat, jógapóz vagy egy kiadósabb séta is segíthet. Illetve a művészetterápia, azaz a különféle művészeti ágak segítségével való önkifejezés is jelentős mennyiségű stressztől képes megszabadítani bennünket. Zenélhetünk, énekelhetünk, rajzolhatunk, festhetünk, agyagozhatunk, vagy elmehetünk egy drámacsoportba is.

Az érzelemközpontú megközelítés főként akkor hasznos, ha veszteség ér bennünket, vagy tanúi vagyunk egy veszteségélménynek. Például egy baleset, egy szerettünk elvesztése kapcsán.

Továbbá segíthetnek a társas kapcsolataink megélése, ha olyan emberekkel töltünk el időt, akik feltöltenek bennünket, és nem lehúznak. Azokkal a családtagjainkkal találkozunk, akikkel szeretünk együtt lenni, azokkal a barátainkkal, akik támogatást nyújtanak. Vagy valamilyen közösség is a segítségünkre lehet, ha olyan emberekkel érintkezünk, akiktől tudunk kérni, és akiktől el is tudjuk fogadni a segítséget. Kisgyermekes anyukák találkozhatnak más kisgyermekes szülőkkel, vagy ellenkezőleg olyanokkal, akiknek már nagy gyermekük van. Járhatunk hitbéli közösségbe, baráti társaságba, vagy találkozhatunk azokkal, akikkel hasonszőrű hobbink van.

S mind e közben, ne feledjük, amit a világhírű professzor mondott: A stressz az élet sava-borsa”. Enélkül nem élnénk vagy csak vegetálnánk. Ha stressz ér bennünket, egészen biztos, hogy élünk!

Forrás: ITT és Selye János: Stressz distressz nélkül Akadémia Kiadó 1983, Jelige Magazin 2017. tavasz