„A fiatalság olyan hiba, amely napról napra kevesbedik” – valamivel több, mint 100 évvel ezelőtt az általánosan elfogadott vélemény az volt, minél idősebb valaki, annál bölcsebb és tiszteletre méltóbb. Vajon mi történt időközben, amitől mára az öregedés legfőbb ellenségünkké vált?

Sztereotípiák

Sztereotípiák. Ahhoz képest, hogy még soha semmi előnyünk nem származott belőlük, elég sokat ismerünk. Az általánosítások, a hasonló(nak tűnő) dolgok közös halmazba rendezése evolúciós szempontból persze praktikus – segíti, hogy rövidebb idő alatt tudjunk döntéseket hozni. Például, ha találkozunk egy “vadállattal”, akkor egy szempillantás alatt felismerhetjük, hogy menekülnünk kell, akkor is, ha konkrétan nem volt még rossz tapasztalatunk azzal az adott fenevaddal. A sztereotípiák olykor fontosak.

A modern társadalmakban azonban a sztereotípiák nemhogy nem szolgálják az életben maradásunkat, kifejezetten ártalmasak. Meggátolnak abban, hogy valóban odafigyeljünk egymásra, felfedezzük és értékeljük a különbözőségeinket. És ez baj.

Az életkor alapú hátrányos megkülönböztetés, az öregedés degradáló sztereotipizálása ráadásul annál is inkább égbekiáltó butaság, hiszen mindannyian, napról napra egyre öregebbek vagyunk.

Én és az öregedésem

Hosszasan lehetne sorolni a (logikusnak tűnő) okokat, amiért egy közösség partvonalra helyezi az idős tagjait. Azok számára, akik a boldogságot a fiatalsággal, az erős, erőteljes fizikummal, az élet féktelen élvezetével azonosítják, az öreg emberek látványa akár fenyegető is lehet. Hiszen arra emlékeztetnek, hogy ezek a kincsek mulandóak, egyikünk sem maradhat örökké fiatal, és ez ellen nem tehetünk semmit.

Ugyanakkor a társadalmi kondicionálás a saját öregségünkkel való kapcsolatunkat is meghatározza. 

Vagy úgy, hogy elhisszük, minél idősebbek vagyunk, annál kevesebbre vagyunk képesek, és folyamatosan csökken az értékünk: a társadalomban, a munkaerőpiacon, vagy éppen a kapcsolatainkban betöltött szerepünkben. Minél idősebbek vagyunk, annál inkább terhet jelentünk a nálunk fiatalabbak számára, s egyre kevésbé fognak tényezőként tekinteni ránk – láthatatlanná válunk.

A másik lehetőségünk az lehet, ha tudatosítjuk magunkban, a sztereotípiák nem tükrözik a saját valóságunkat, és úgy “öregedhetünk”, ahogy csak nekünk tetszik. Ez persze óriási felelősség, mert ha elég sokan vagyunk hajlandóak szembemenni a mainstreammel, még a végén átalakítjuk a társadalmi beidegződéseket, és onnantól kezdve nem lesz “sablon”, mindannyiunknak magunknak kell kitalálnunk, hogyan viszonyuljunk az idő múlásához.

Mi számít tulajdonképpen öregnek?

Egy pillanatra álljunk is itt meg, és definiáljuk az öregséget. Hány évesen számítunk öregnek?

A szépségipar szerint már nagyon korán, 20 éves korunk körül beüt a krach, vannak termékek, amelyek “már az első ráncok megjelenésekor” ajánlottak.

A fiatalságkultusz fájdalmasan eltorzítja a valóságot. Egyrészt egy olyan fizikumot jelöl meg kívánatosnak – a férfiak és a nők esetében is -, amely legtöbbünk számára egyáltalán nem, vagy csak igen fiatal korban, időlegesen elérhető. Másrészt azt is sugallja, hogy a fiatalság egyenlő a boldogsággal. Saját – “az élet, a világmindenség, meg minden” kérdéskörrel kapcsolatos aggódással töltött – kamaszkoromra visszagondolva ennél távolabb nem is járhatnánk az igazságtól.

A munkaerőpiac sok esetben sajnos még mindig körülbelül 40 éves korunkra datálja a szavatossági időnk lejártát. Ami egyben azt is jelenti, hogy rengeteg kiaknázatlan potenciál marad a munkavállalókban: ennyi idős korunkra rengeteg elméleti és gyakorlati tudásunk, emberismeretünk és élettapasztalatunk lesz. Mégis beragadhatunk egy olyan munkakörbe, ahol ennek csak töredékét tudják értékteremtésre fordítani, mert nem merjük megkockáztatni a váltást.

A félelem alapja pedig az a gyakran kategorikus elutasítás, amelyből sok munkavállaló még csak nem is csinál titkot: a negyven év feletti pályázóval nem is állnak szóba. És ez nemcsak személyes tragédia. Képzeljük el, mennyivel hatékonyabb lehet egy olyan gazdaság, ahol mindenki azzal foglalkozik, amiben a legtehetségesebb – függetlenül attól, hogy 20-30-40-50 évesen vagy még később talál rá a hivatására. 

A társadalom általában a nyugdíjkorhatárral határozza meg, hogy ki számít öregnek. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy a nyugdíjaskort hogyan definiáljuk. Fordulópontként, amikor az addig hasznos emberből egyszerűen haszontalan, sőt, terhes egyén lesz, vagy egy olyan mérföldkőként, amelynek elérése és meghaladása bizonyos kedvezményekre tesz jogosulttá?

Egyszóval, értékessé vagy értéktelenné válunk nyugdíjasként? Említésre méltó még az is, ahogy beszélünk az idősekről: a „vén marha”, „vén szatyor”, a „kisöreg”, „nénike” mind-mind azt sugallják, hogy nem tekintjük őket egyenrangúnak, s az időskort vagy súlyosbító vagy enyhítő körülményként vesszük számításba.

És a reakcióink: vajon mikor vagyunk türelmetlenebbek, ha a pénztárnál egy idős ember vagy egy kelekótya kamasz szöszmötöl az apróval, feltartva a sort?

És akkor még egyszer: én és az öregedésem

Fontos tisztáznunk magunkban, hogyan viszonyulunk az öregséghez, s nemcsak a fent már említett „mindannyian megöregszünk” tétel miatt. Ha az öregséget az elmúlással azonosítjuk, az azt a veszélyt rejti magában, hogy napról napra kevesebbnek látjuk majd önmagunkat, és ezzel saját magunk állította korlátok közé szorítjuk az életünket.

Úgy érezhetjük például, hogy húszas éveinken túl bizonyos ruhákhoz már túl öregek vagyunk. Ami akkor különösen nagy kár, ha egyébként örömmel fejezzük ki önmagunkat az öltözködésünkkel. Csodálatos ellenpéldaként ajánlott megtekinteni a Fabulous Fashionistas című dokumentumfilm, melynek nyugdíjaskorú szereplői számára teljesen magától értetődő, hogy a sokadik iksz után is olyan ruhákat vesznek fel, amelyek tükrözik a vibrálóan eredeti egyéniségüket. Ó, és felhívják rá a figyelmet, hogy abszolút elfogadhatatlan bizonyos életkor után átnézni a nőkön, mintha láthatatlanok volnának. Nem azok.

Ugyanígy veszélyben érezhetjük a készségeinket és képességeinket is. Ha úgy hisszük, hogy éveink számának növekedésével egyre kevésbé vagyunk alkalmasak új dolgok megtanulására, azzal tulajdonképpen elzárjuk magunkat a fejlődéstől, és rengeteg új élménytől.

Ki mondja meg, hogy mi a felső korhatára a gitározás, a korcsolyázás, vagy éppen a japán nyelv elsajátításának? harminc évesen már mindennek vége, ha addig nem tanultunk meg úszni, már soha nem is fogunk? Ha száz évig élünk, akkor ennek a gondolatmenetnek „köszönhetően” még hetven pocsék, szívfájdító nyár vár ránk, amikor a partról nézzük majd a vízben elegánsan tempózó boldog embereket. 

Mások öregedése

Pallasz Athéné teljes fegyverzetben pattant ki az apja, Zeusz fejéből. Mindenki másnak – vesd össze nekünk, halandó embereknek – magunknak kell megszereznünk a tudásunkat és a tapasztalatainkat. Ehhez idő kell – és ha nem félünk ettől az időtől, hanem merjük használni, akkor csodálatosan tartalmas életet élhetünk. Napról napra lehetőségünk van rá, hogy kipróbáljunk valami újat – s ezzel egyidőben egyre közelebb kerüljünk önmagunkhoz.

Persze nem vagyunk egyformák, és ez rendben van. Van, aki tökéletesen boldog, ha részben vagy egészben „átlagos” életet élhet, amelyben mindennek megvan a maga ideje, és bizonyos dolgoknak van egy „jogvesztő” határideje.

És van, aki attól érzi igazán, hogy lüktet benne az élet, ha belegondol, minden pillanatban minden lehetőség egyformán nyitva áll előtte. A kettő között pedig létezik számos változat – vérmérséklettől, szociokulturális háttértől, és megismert mintáktól függően.

Ami fontos, hogy tartsuk tiszteletben egymás elképzeléseit az öregedésről. Ha nem vagyunk benne biztosak, hogy hogyan látja magát, akkor egy nálunk idősebb embert kezeljünk egyszerűen csak – emberként. A sztereotípiák kerülése az idős emberekkel szemben, is már lényeges szempont.

  • https://www.youtube.com/embed/8nvTyqJQVwQ?start=117&feature=oembed

Fotó: Shutterstock

„A fiatalság olyan hiba, amely napról napra kevesbedik” – Csiky Gergely