Az állandóságba könnyű belekapaszkodni, hinni abban, hogy holnap minden ugyanúgy elérhető lesz, mint ma. A troli megállója, a pékség ragadós kakaós csigája, a rádió reggeli műsora, az edzőterem nyitva tartása, az egyirányú utca forgalma a munkahelyünk felé. Az állandóság tudata egyfajta biztonságot ad az embernek. Pedig ami ma volt, az lehet holnap már nincs. Riport egy utazásról ami volt, de már ugyanúgy újra nem megismételhető.
Mindannyiunknak van kedvenc ruhadarabja. Valami olyan, amiben úgy érzi, hogy jól néz ki, jól áll rajta. És kényelmes. Amit állandó szeretettel visel, és mindezért biztonsággal nyúl érte. Tudja, abban jól érzi majd magát. Míg tönkre nem megy. Volt, nincs.
A ruhákon kívül ezer más dologgal vagyunk, lehetünk így. Használhatjuk mindig ugyanazt a mosogatószert az illata és állaga miatt, tudjuk, az a bizonyos nem marja szét a bőrünket a kezünkön. Megállhatunk mindig ugyanannál a benzinkútnál tankolni, mert az kicsi, egyszerre mindig kevés a vásárló, gyorsan lehet haladni, na meg kivétel nélkül udvariasak a tankosok. Vagy visszavágyhatunk ugyanabba a városba még egyszer nyaralni, ahol annyira jól éreztük magunkat.
Élesen emlékezhetünk a kávézó berendezésére, ahová délutánonként betértünk egy süteményre és arra a macchiato-ra, ami annyira hívogató volt. Üvegpohárba tálalták ahogy dukál, a tejnél forróbb fekete pedig szépen megült a tetején, nem keveredtek össze, a legfelső rétegben habosítva volt a tej. Semmi gőzölés, vagy flakonos tejszínhab.
Csak a vonatra kellene újra felszállni, vagy az autóba beülni. Pár óra és ott lennénk. Ha még úgy működne a kávézó, mint akkor. De már nem olyan, mint rég. Volt, nincs.
– Valami lepukkant hely van már csak ott – meséli a barátnő, akit már ideje lenne meglátogatni, abban a városban, ami annyira tetszett.
Temetőbe visszavágyni?
A városban, a kávézóval szemben egy kőfallal körbevett park áll. A kávé és a sütemény felett érdeklődve lestünk át a nagy kapura, amin át inkább csak bemenni láttunk embert, kijönni nem. Vajon mi lehet a falon túl az égbe meredő fákon kívül? – kérdeztük magunkban minden délután.
Azon az őszi estén, amikor kiderült a turpisság, kicsit később ittuk a feketét, mint addig, már alkonyodott. Egyre sötétebb lett, és egyre több embert láttunk bemenni a kapun, kijönni viszont alig. A kíváncsiság gyorsan itatta velünk a most is tökéletes kávékölteményt. Egy héten át minden egyes nap. Rögvest döntöttük el, hogy fizetünk, úgy mint a filmekben, az asztalon hagyva a fogyasztás árát és a borravalót, és már indultunk is a titokzatos kapu felé. Ahogy közeledtünk egyre több lámpás fénye villant fel a szemünkbe….egyre több részletet láttunk meg a kapun át arról, ami odabent volt.
Beléptünk a titokzatos parkba, ami nem volt más, mint egy temető. A sok-sok ember, akiket láttunk bemenni a kapun, a szerette sírjához sietett. (Vagy haza.) Őszi nyaralásunk alatt mi teljesen elfeledkeztünk arról, hogy Halottak napja van. A pici temető tele volt lámpással, mécsessel, virággal – ha lehet ilyet mondani egy temetőre, lenyűgözően szép volt. Azóta sem láttunk ilyet. Lehet egy temetőbe visszavágyni? – aminek a kapuján csak bemennek az emberek, de jóformán nem jönnek ki? A titok nem más, mint egy másik bejárat a temető másik oldalán, illetve egy sikátor, ami közvetlenül a temetőt kerüli meg, amit szeretnek a helyiek átjárónak használni, a belvárosból hazafelé. Arra „tűntek el“ az emberek.
Volt, nincs: Amiért a pillanatot tényleg jó lenne megragadni
– A másik kapu mindig zárva van, talán az ünnepen újra nyitva lesz, de a sikátort még mindig használják a helyiek – tudjuk meg frissiben. Hiába, semmi sem tart örökké. Akkor sem, ha szeretnénk, ha szép emlékeink fűződnek hozzá. Akkor sem, ha biztonságot nyújt a tudat: át lehet menni a kapun, az az út a hotel felé vezet. Sebaj, majd mi is a sikátort használjuk, ha legközelebb odautazunk, és ugyanabban a szállodában szállnánk meg. Gyorsan utánanézek: a hotel működik, sőt, kifejezetten jó állapotban van.
Ahogyan még az a ruhadarabom is hordható, amit ott, abban a városban és akkor vásároltam. Amire azóta is vigyázok. Az egyik kedvenc darabom lett. Talán azért is, mert nem olyan, ami nagyon szembejönne velem az utcán, egy másik nőn. Ráadásul kényelmes is. Tudom, hogy jól áll. Szeretek benne lenni. De azt is tudom, hogy egyszer ennek is lejár majd az ideje. Volt, nincs.
Eltűnődöm: a pillanatot tényleg jó lenne megragadni. Ahol csak lehet.
Fotó: Magdeleine
