A budai villa tetőterében kialakított varroda tele van meglepetésekkel, mintha csak egy meseboltban járnánk. A különleges ruhaanyagok mellett számtalan kiegészítő vonja magára a tekintetet, órákon át nézelődve sem lehet betelni a látvánnyal. Zimits Andrea szokatlan stílusban varrt, különösen nőies alkotásaiban benne van az iparművész élete és lelke mellett, a felhasznált anyagok története is.

Zimits Andreával egy csésze gyümölcstea mellett ülünk le beszélgetni egy november végi délelőttön. Hosszú órákat töltök nála, miközben mesél a családjáról, a szakmai életéről, a mindennapjairól. Később bevezet a varrodájába, ahol néhány alkotása mellett megláthatom azt a csodát, ahogyan keze alatt életre kelnek a különösen részletgazdag, nőies ruhái.

Káoszból tökéletes összhang

Zimits Andrea varrodája olyan, mint egy mesebolt, amiben ő maga, mint egy tündér varázsol a mások számára káosznak mondható anyaghalmazból összhangot. Képes olyan anyagfajtákat, színeket összevarrni, amik még a laikusok szerint sem egymáshoz illő.

Ruhái ettől is olyan különlegesek. Nincs belőlük két egyforma. Andrea semmiből nem készít két ugyanolyat. Legfeljebb hasonlót, sem a színűk, sem a szabásuk, és legfőképpen az anyaguk nem ugyanolyan. Még az egyszínű ruhái is színesek, mert a választott szín nem egy, hanem több árnyalatából készülnek. Nagy gonddal, belülről fakadó ihlettel válogatva.

Továbbá igényesen, hiba nélkül varrva. Sehol egy kicsúszó bélés, egy el nem, vagy rosszul szegett szál. A kapucnit is varrás ívén, ahol a két anyag összeér összeölti, hogy ne tudjon kifordulni a kapucni, és a viselőjén is tökéletesen álljon. Mert Andreának fontos, hogy ne maradjon el a szükséges igazítás. Ruháiban még csinosabbnak, nőiesebbnek érezheti önmagát a viselője.

Skiccek, rajzok és tervezés nélküli alkotás

Andrea elmeséli magáról, hogy a kinézett egyetemekre, képzőművészeti és színművészeti, nem vették fel, de a varrás az ő világa, így megjárta a ranglétrát miközben autodidakta módon tanult. Például szabni kézzel, amit mai napig a földön szeret tenni, és a nagy körkéses szabászati gépeken is egyedül tanult meg dolgozni. Utóbbin gazdaságosan, vagyis kihozva a legtöbbet egy adott anyagmennyiségből.

‒ Modelleztem is, nem csak az első darabot készítem el szabásminta alapján, hanem a szabásmintákat is én készítettem el több méretben. Ilyenkor a megrendelő, csak szóban elmondja mit szeretne, vagy megmutat egy fotót. Később ezekből az elkészített szabásmintáimból dolgoznak tovább a szabászok, és az elkészített első darab alapján varrják a szériát a varrónők ‒ avat be a szakma rejtelmeibe.

Varrni egyedül tanult meg még gyerekként. Szétbontottam a ruhát és megpróbáltam kitalálni melyik lehetett az első fázis, és a következő. Mindent így tanultam ‒ gondol vissza a kezdetekre.

Évekig dolgozott csapatban, különféle munkákkal találták meg. Majd a férje készíttetett neki egy csomag Zimits Andrea márkacímkét, amivel megszületett a saját márkája, és ma már egyedül dolgozik.

‒ Nem tervezem meg előre a ruháimat. Bennem az ihlet azzal születik meg, ahogyan egymás mellé teszem az anyagokat, ettől valahogy összeérik bennem egy gondolat, egy fazon, egy megoldás ‒ nagyjából így meséli el mindig, ha kérdezik, hogyan találja ki a ruháit.

Teljesen fordítva csinál mindent, nem úgy ahogy ezt az iskolában tanítják, ahogyan a divattervezőktől halljuk. Nem tervez, hanem intuíciók alapján varr. Mindent menet közben gondol ki, ahogyan halad előre, akár változtat is az első elgondolásán.

Képes bármit visszaszedni, átvarrni, ha éppen úgy tetszik neki. Ha mégis valamit felskiccel egy papírra, azt végül sosem varrja meg.

Zimits Andrea ruhatervezőnek született

Televízió háttérzajában dolgozik, gyakran fogalma sincs arról mi szól belőle, mert annyira összpontosít. Ha elfelejtene enni, akkor a bekészített kekszhez és csokoládéhoz nyúl. ‒ Egy ülésben semmi nem lesz kész, mert annál precízebben dolgozom, ha van nyolc órám egyben, akkor egy kabát nagyjából két nap alatt készül el, ha kigyöngyözöm, akkor több ‒ avat be.

Zimits Andrea már az édesanyja hasában divattervezőnek készült, már egészen kislányként a környékbeli mesteremberek kétkezi munkáit leste, és a tőlük fennmaradt anyagdarabokból alkotott: az üres flakonokból kiskutyát, zoknikötödei hulladékból sokféle állatot készített. Az állatvilág és a természet nagyon közel áll hozzá, a ruháin is gyakran visszaköszönnek egy-egy mintában.

‒ Volt egy suszter bácsi, aki megmutatta, hogy ha egy kivágott kerek bőrlapot felszúrok egy tűre és a tűz fölé rakom, az felkunkorodik és abból gomb lesz. Volt egy lemezborítógyár is a környéken, az onnan kapott kerek színes korongokból faliképet készítettem. Nekem az a stósz színes lemez igazi kincs volt! Mindig be is vittem, amit csináltam, hogy büszkén megmutassam a mesterembereknek.

Mint egy varázslatos mesebolt

Bármerre nézünk a tágas, világos helyiségben, inkább érezzük magunkat meseboltban, mint egy varrodában: különféle színű és anyagú kelmék, kiegészítők állnak hol szépen dobozokba, hol egy-egy halomba rakva. Honnan ez a rengeteg minden? kérdezem.

‒ Mindenhol vásárolok. Interneten, ruhavásárokon, régiségboltokban, anyagüzletekben, a legolcsóbbtól a legdrágábbig, imádok újrahasznosítani régi ruharészleteket, gyöngyfűzéseket, ezeket a régi kiegészítőket húszéves korom óta gyűjtöm ‒ mutatja sorban a dobozokat, zacskókat.

Folytatja: ‒ Ha kérdezik mennyit adjanak, két méter elég lesz-e, akkor mindig mondom, fogalmam sincs mi lesz belőle, úgyhogy biztos elég. Nem úgy vásárolok, hogy ezt vagy azt kitaláltam, és ahhoz ezt és azt szeretném.

‒ Megmutatnád a kabátot, amiről azt mesélted csak a kapucnija vízhatlan? Hogy jutott eszedbe ez a megoldás?

‒ Szeretem az olyan ruhákat, amiknek nincs nevük. Ez tulajdonképpen egy gyapjúval bélelt kabát. Olyan, mint egy tavaszi dzseki. A mai, novemberi esős időjárásnak ez tökéletesen megfelel, mert kabátvastagságú, vízhatlan kapucnival, miközben alkalmi ruhának látszik ‒ meséli, miközben nyújtja felém, hogy nyugodtan tapintsam meg.

Majd a különféle ruhahalmok után nyúl:

‒ Ezt az anyagot nézd, olyan részek vannak rajta, hogy elájulok ‒mutat egy tüllre‒, rengeteg függönyanyagom is van. Selyem, brokát olyan bársonyok, hogy hű!

‒ Ezt túl fényesnek találtam, ezért raktam rá ezeket a virágokat, hogy tompítsam – mutat egy fényes anyagot, rajta muszlim virágokkal, hogy mi lesz később belőle azt még nem tudja, de a virágokat már rávarrta.

‒ Ez egy körből szabott szoknya lesz, de ez még nincs kész, nem nyugszom, hogy ez ilyen sima. De nem tudom mit tennék még rá.

‒ Zöld a kedvenc színem. Ez egy valódi indiai tiszta selyem szári volt, nagy becsben van tartva, mert a hat méterből, amit belőle nyertem, abból már csak ennyi van ‒ mutat egy alig félméteres darabot.

Félig új, félig régi

Előkerülnek még régi vitrines szekrényekbe való csipkecsíkok, azokból szoknya, ruha alá fodor, kézelő készülhet.

Kiderül, ha Andrea a mindennapokban egy-egy pillanatra elveszíti az ihletét, akkor a halmazokba rakott anyagaihoz fordul. Megnézi, megemeli, átgondolja, megengedi magának, hogy valami izgalmas szülessen meg benne.

‒ Nagyon szeretem, hogy az újból a régiekkel keverve, lesz egy félig új, félig régi ‒ lelkesedik.

Elmondja, hogy nem szereti az egyhangúságot, a minimalizmust. Egyenesen elege van belőle. Nem érti, hogy lehet sivár környezetben élni, mi a jó, mi a divatos benne: ‒Lehet én is egyszerűbbeket alkotnék, ha nem hódítana el a minimál stílus ilyen méltatlanul nagy teret magának.

Egy vastagabb franciabársony darabot és egy könnyű tüll anyagot ragad meg, ezek is már egy korábban összeragadott párosítás részei, a kupacról elmondja: ‒ Szeretek három vagy több anyagot úgy összerakni, ami lehet, önmagában nem is passzol össze. Ez nekem egy kihívás, hogy megoldjam technikailag. Az egyik nyúlik, a másik nem, az egyiknek olyan az anyaga, hogy senki nem rakná össze egy háromszor vastagabbal, de én úgy varrom össze, hogy lesz egy összekötő valami, ami átmenetet képez.

Kezembe is adja, hogy fogjam meg, miközben megmutatja hogyan varrná össze a franciabársonyt a tüllel, és a kettő között milyen anyag lehetne az átvezető.

Elárulja azt is, felpróbálja a ruhákat ahhoz, hogy lássa hogyan áll, lejt, mutat. Egy szoknyát vesz a kezébe, és megkérdezi: ‒ Nem gyönyörű ez a muszlim? Ennek olyan a dereka, hogy akár ruhának is fel lehet venni. Ez olyan M-L-es méret. Soha nem csinálok kisebb méretet, mert a vásárlóim korombeliek, már nőiesebbek. Próbálok a saját koromból kiindulva gondolkodni. Ha mégis szükséges, mert egy kevésbé telt nő vásárol, akkor nagyon könnyen visszaveszek, és meghúzom az anyagot.

Ruháiról még elmondja, kímélni kell őket, a tisztításuk történjen kézzel, kifordítva legfeljebb 30 Celsius fokon, de, ha van benne egy értékes selyemkép, akkor inkább a tisztítót ajánlja.

Ami szerintem, nem is kérdés, hiszen egy-egy ilyen gyönyörű ruhára ki nem vigyázna?

Fotók: Nemes Bálint