Manapság úgy válogathatunk az újabbnál újabb sorozatok között, mintha csak egy piros almát szakítanánk le egy örökké termő almafáról. Nincsen olyan hét, hogy ne jelenjen meg új mozgóképes tartalom, vagy valaminek a folytatása. Talán mi is úgy érezzük, hogy ez jár nekünk. Szükséges a cirkusz.

Manapság már a streaming szolgáltatók önként vállalt feladata ezen igény kiszolgálása. Nem is feladat ez, inkább egy jókor, jó időben felvállalt szerepkör. Persze nem kell sajnálni ezért a szolgáltatókat (persze miért is sajnálnánk?), hiszen ez nekik is megéri. Könnyen átlátható a konstrukciójuk: a viszonylag kis energiabefektetés ellenére várható haszon elvén készülnek ezek a sorozatok. És ez látszik a végkifejleten is. Általában.

Történetmesélés: legyen eleje és vége

Az igények is mások. A közönség egyébként vágyik az újdonságra. Egyre inkább ingerkeresők vagyunk. Ősi vágyunk a cirkusz. Történjen valami, ami nem rólunk, csak nekünk szól. Még ha csak egy kicsit is, és csak rövid ideig tart. Hamar elfelejtjük.

Leginkább több évadot megélt sorozatok esetében érezhetjük azt, hogy a készítők mintha menet közben találnák ki, merre is kanyarítják a történetet. Az indulásnál még ők sem tudják, hova tartanak, ahogy esik, úgy puffan.

Sokszor hiányzik a tudatosság. Hogy valahonnan, valahová tartana a történet, a sorozat tényleg adni akarna, ezzel pedig olyan érzést kelthetnek a nézőben, hogy nem veszik őt komolyan. Kizárólag egy szükségletet fedez, hogy legyen cirkusz. Hogy az adott pillanatban szórakoztasson. Aztán másnap már szinte el is felejtettük, hogy mit láttunk.

Igény persze lehet erre is, hiszen ki ne szeretné jól érezni magát a kevéske szabadidejében, amire esetleg garanciát is kap azzal, ahogy a sorozat témája, leírása ezt ígéri. De jó látni, hogy az ellenkezőjére is van példa. És nem is csak az „ezt nézd meg, ez most jó lesz” garanciájára gondolok.

Hanem amikor mondjuk maga a téma sikamlós, a megvalósítás több, mint amire számítottunk. És mégis van eleje és vége is. Mert a készítők eleve bizonyos számú résszel, évaddal terveztek. És azért is, mert a történetmesélés így kívánja meg.

Ha elkezdünk egy történetet, azt illik befejezni. Méltó módon befejezni. Hogy látszódjon a mesélés folyamatán a tervezés. Készültek a lezárásra. A mesék is így szólnak: van eleje, és van vége, mindez pedig kerek egészet alkot. Ilyen volt egyébként a német Dunkelheit, vagyis Sötétség. És ilyen a Halott vagy is, amely a kezdetek óta az egyik kedvenc Netflix sorozatom (a második évadról szóló ajánló ITT olvasható).

Jó sorozat = tudatos tervezés


Úgy halad a vége felé, hogy egyértelműen érezhetjük, ennek pontosan úgy kell történnie. Ha mindez, amit látunk a valóságban esne meg, akkor is így lenne. Az élet sem fekete és fehér, érezhetjük azt, hogy a lezárást mi máshogyan reméltük, mégis el tudjuk fogadni, mert érezzük, ennek így kell történnie.

A tudatos tervezés és kivitelezés is lehet egy sorozat nagy előnye. A Halott vagy kapcsán pedig erről van szó. A második évad – számomra legalábbis – a barátságról, a kötődés fontosságáról szólt. Hogy legyen mellettünk valaki, akire tényleg minden körülmények között számíthatunk. És az sem véletlen, hogy a Halott vagy esetében két nő barátságáról szól a történet. Ezt így utólag, másfél év távlatából még erősebben így érzem.

Nagy találkozás, amikor a két főszereplő, Jen (Christina Applegate) és Judy (Linda Cardellini) elindul a közös úton. Mondhatni, nem lehet véletlen, hogy ők abban a bizonyos gyászfeldolgozó csoportban találkoztak. Még ha Judy is alakította így valamelyest a történetet, hozzá kötődik a találkozás lehetőségének apropója. Az, hogy ebből végül mi sül ki, már ketten kellettek. A két fél kapcsolódott, rezonált egymásra – nem mindennapi körülmények között.

Véletlen. Már az ok is az, amiért ők találkozhattak. Merthogy Judy a vőlegényével, Steve-el (James Marsden) együtt elütötte Jen férjét, aki belehalt mindebbe. És Judy feltétlenül meg akarta ismerni Jent.

Tehát abszurd helyzetből indult a barátság, amely valóban sorsszerű. Mit számít, a két fél hogyan, milyen okból találkozott, ha annak egy ilyen kapcsolat lett a végeredménye? Ahol tűzön, vízen át kitartanak a felek, nem számít az sem, ki mit követett el.

Halott vagy: váratlanság és valódiság


Milyen lett a harmadik évad? Olyan, amilyennek lennie kellett. Mondhatni Jen-től és Judy-tól nem is számíthattunk másra. Mit kaptunk? Nevetést, sírást, fordulatokat. Az „ilyen nincs, de mégis” érzését, amelyet sokszor a való életben is tapasztalhatunk Sokszor elképesztő volt látni Jen és Judy helyzeteit – mert váratlanságból nincs hiány –, de mégis reflektálnak az életre.

Mert a való élet is sokszor tartogat meglepetéseket. Mint ahogyan Christina Applegate sem számított rá, hogy forgatás közben sclerosis multiplex-el diagnosztizálják, és annak ellenére is vállalta a forgatást, hogy a külalakja szinte egy csapásra megváltozott. Jelentős súlytöbblettel láthatjuk. Ugyan ki számít egy váratlan betegségre?

Annak elfogadása és az élethez való igazítása igazán embert próbáló feladat. Pláne ilyen helyzetben felvállalni magunkat. Ugye, hogy az igazi, váratlan fordulatok a való életet sem kerülik el? Mi nem tudunk mást tenni, mint megélni azt, ami éppen van.

Még ha az életünk nem is egy sorozat, és sokszor hiányzik a cirkusz; Jenék megadják a cirkuszt, de emellett mást is. A valóságot. Talán ezt nehéz elképzelni egy olyan sorozat esetében, amely a halálról, vagyis pontosabban a gyilkosságról szól.

Mégpedig úgy, hogy a szereplők nyíltan felvállalják: igen, mi megöltünk valakit. Sokszor nevethetünk a jeleneteket. Mert olyat ki sem találhatnánk, ahogyan próbálja megmagyarázni Jen és Judy a tettét. Vicces lehet, megrökönyödésre adhat okot, mégsem ad.

Értjük és megértjük a két nőt viselkedését. Együtt tudunk érezni velük. Bármilyen esztelenségnek tűnik egy-egy tettük. Az érzéseik vezetik őket, de okosan. Érzéssel, mégis tudatosan teszik, amit. Nem magyarázat semmire, de hozzáállásuk, ahogyan az életet kezelik is példaértékű. Judy viszonya az emberekhez amilyen naiv, olyan igazi. Minden tettével segíteni, támogatni szeretne, ugyanakkor ő is megértésre vágyik. Judy hisz és hálás. Nem tudjuk nem elfogadni.

Ez nem cirkusz: kölcsönösség, hit és hála


A Halott vagy harmadik évadában is két nőt látunk, az életük olyan szakaszában, amikor trauma, veszteség érte őket. Hogyan lehet ebből kimászni? Nevetéssel, könnyekkel, hittel, hálával, és az elfogadással. Azzal, hogy van valaki, aki megért, akivel hasonló dolgokon megyünk keresztül. És ott a kölcsönösség.

Jen és Judy kölcsönösen támogatják egymást. Akkor adnak, amikor a másiknak szüksége van rá. Ha nekik van szükségük segítségre, támogatásra, azt jelzik. A másik oldalon pedig megkapják ezt a támogatást.

Bármilyen konfliktusnak is így kellene történnie a való életben is. Jen és Judy karaktere az abszurd történet ellenére valódi. Valódinak kellene lennie. A cirkusz ellenére is. A korábbi évadok a dühöt, a tehetetlenséget is megjelenítették, addig a harmadik fő vezérelve az elfogadás. Hasonlóan a gyászfeldolgozás folyamatához.

Történjen bármi, a kapcsolat a két fél között (itt a két barátnő között, de ez lehetne akár egy párkapcsolat is) mindig jelen lesz. Ők ketten kitörölhetetlenek a másik életéből. Gázolás ide vagy oda. Ez a része volt a cirkusz a történetnek.

A valódiság abban rejlik, ahogyan az érzéseiket, a nehézségeiket, a traumáikat, a mindennapjaikat megélik, elfogadják. Adnak és kapnak. Hisznek a másikban. Örökké.

Fotó: Netflix