Ez egy irónia. Lesz. Amennyiben leírom a gondolataimat. És amennyiben sikerül a műfaj eszközeivel élnem. Bár miért ne menne. Végül is ezt tanultam. Ez a szakmám. Az írás. Az egyik szakmám. Van több is. Ahogy mondani szokás, csak akasztott ember nem voltam még. De ne is legyek. Persze aközött, hogy valamilyen szakmát megtanulunk elméletben és valamit teszünk a gyakorlatban, van különbség. Hiszek abban, hogy nem elég önmagában az elmélet, kell hozzá a gyakorlat is, és fordítva. Persze sokszor nem mindegy a sorrend.

Például egy orvos esetében. Előbb vágja fel a hasfalat, vagy előbb tanulja meg, hogyan kell azt tenni? És nem árt ugye az sem, ha vissza is tudja varrni a felvágott szövetet, persze csak azután, hogy elvégezte sikeresen (!) az adott műtétet.

Ugyanakkor egy presszóban lecsapolni a sört nem egy nagy tudomány, nem különösebben baj, ha megcserélődnek a sorrendek, előbb nyúl az ember a csaphoz, minthogy megtanulta volna, hogyan tartsa alá a korsót. Legfeljebb nem lesz a sörön hab, vagy túl sok lesz. Más a sorrend fontossága egy csaposnál.

A séfnél sem mindegy a sorrend, a sült csirke íze teljesen más lehet a különféle konyhatechnikai módok alkalmazásában. Például, hogy pácolja vagy sem, előpirítja vagy sem a csirkét.

Vagy például húzz-e kesztyűt a művelethez. A csirkecomb töltéséhez. Vagy más konyhai tevékenységhez. Manapság ez már így megy. Egy magára valamit adó séf, szakács, főzni tudó és szerető vlogger nem csupasz kézzel áll a konyhában. Nem illik. Nem higiénikus. Nem esztétikus. Kell a kesztyű. Úgy menőbb.

A fekete darab klasszisokkal jobban mutat az átlátszó vagy a fehér gumikesztyűnél. Olyan professzionális. A séf felhúzza akkurátusan a kesztyűt, majd a kezébe veszi az egész csirkecombot, forgatja ide-oda, ellenőrzi megfelelően lett-e előkészítve. Nem maradt egy toll sem rajta? Utána fog egy tálat belekockázza a vajat, mellé teszi az ott és akkor felaprított zöldfűszert, a sót és a frissen őrölt feketeborsot. Felhabosítja az egészet. Majd újra a kezébe veszi a madár alkatrészét. Ujjaival nyúl a csirkecomb bőre alá, hogy a hús és a bőr közé töltse a fűszervajat. A fekete kesztyűben. Lassan, óvatosan.

Nézem a mozdulatot, és már kerekedik is ki a fejemből a történet egy gyilkosságról. Nem az Orient expresszen, hanem egy étteremben. A séf lefőzi így akkurátusan a sültet, a vendég elégedetten megeszi, majd ugyanott az asztalnál ülve a vendég elveszíti az életét. A kesztyű pedig a kukában landol. A gyilkos fegyver mellett. Ami az aprítókés volt, mi más?

De mi volt az indítéka? És kinek? A séfnek vagy másnak? Mit vétett a vendég, miért kellett meghalnia? Tán nem ízlett neki a csirke? Vagy talált egy tollpihét a szószban, és ezt szóvá tette? Nem hiszem. Annyira gusztának tűnt a kaja. A séf meg nagyon precíznek. Összefut a nyál a számban, ha eszembe jut. Mármint a csirke. Tulajdonképpen meg is főzhetném. Hogy is volt a recept? A kesztyűnél leragadtam, amikor az Instagramon néztem az elkészítését. Nem a gyilkosságot. A krimi csak a fejemben volt.

Azt hiszem túl sok volt a krimiből mostanában, valami más műfaj után kellene néznem. Ami talán kevésbé ironikus. Kevésbé felzaklató, mint a főzés. Az a fránya fekete kesztyű tehet mindenről, amit a recept helyett figyeltem…

Fotó: PNGTree