Az anya tulajdonképpen az egyik legszebb szavunk. A jelentését magyarázni sem kell. Hangzásában egyszerű. Kimondani és leírni sem nehéz. Vajon hányszor gondolunk mélyebb, mögöttes tartalomra a szó kapcsán? Milyen az anya, milyen érzései lehetnek? Erről is mindenkinek megvan a véleménye, akár saját tapasztalat alapján. Jó anya, rossz anya – létezik ilyen egyáltalán? Miből áll össze az anya személye? Csupán villanásnyi történések, érzések meghatározhatják, hogy milyen anyák vagyunk? Ezeken is morfondíroztam, miközben Az elveszett lány című filmet néztem.

Nehéz kérdés az anyaság. És ezt teljesen komolyan mondom. Mindenféle mögöttes tartalom nélkül. Nem csak úgy mondom, hanem így is érzem. Az érzéseket pedig komolyan kell venni. Nagyon sok minden érzés fogalmazódik meg bennem, ha az anyaságra gondolok. Elmondani sem tudom mindet. Nincsenek rá szavak. És talán kedvem sincs mindig mindent pontosan megfogalmazni éppen most.

Az anyaság is egy olyan téma, amiről tényleg mindenkinek megvannak a saját érzései, gondolatai. Még a férfiaknak is. Magyarázni sem kell, hogy miért van ez így. Az viszont már jobban árnyalja a helyzetet, hogy mindannyian mások vagyunk. Más háttérrel, más érzésekkel. És ahogyan saját magam is tapasztalom, akár szituáció-függő lehet minden helyzet.

De hát ez van. Nem gépek vagyunk, hanem emberi lények. Nem működhet mindenki pontosan ugyanúgy.

Egy anya érzései

Az anya tehát fontos. Az egyik legfontosabb. Anya nélkül élet sem lenne. Az anyákat sokszor félreértik. Mert akárhogyan is nézzük, létezik egy bizonyos mérce, hogy milyen egy anya. És a mérce meghúzásnál nem a bántalmazásra gondolok. Egyáltalán nem. Inkább az érzésekről. Hogy mit és hogyan kellene érezni egy anyának.

Azt is érzékelem, hogy egy ideje trend megmutatni az anyaság árnyoldalait, mondjuk a közösségi oldalakon. Például, hogy egy anya sokszor lehet fáradt, mert úgy érzi, nincsen ideje magára, vagy ő már nem is számít. Hogy sokszor nem alszik ezért, vagy azért. Hogy vannak nehézségek, megoldandó feladatok, amelyekkel az anyaság kapcsán nem számolt. Mégis úgy érzem, hogy léteznek olyan érzések, amelyek az anyaság kapcsán még ebben a kitárulkozós világban is tabunak számítanak.

Ezt a témát feszegeti Maggie Gyllenhaal első filmje Az elveszett lány, amely Elena Ferrante Nő a sötétben című regénye filmes adaptációja. A főhős az irodalmár, egyetemi professzor Leda (az idősebb énjét Olivia Colman, a fiatalabbat Jessie Buckley alakítja), aki egyedül érkezik a görög tengerpartra vakációzni.

A film finoman fogalmazva sem siet. Lassan halad. Nem is a történet a lényeg, hanem az érzések által keltett feszültség, amely Leda-t körülveszi.

Szóval Leda egyszerűen csak ott van a tengerparton. Olyan semmilyen. Napozik, olvasgat, könyveket és gyümölcsöket rendezget. És van benne valami furcsaság. Például ahogyan az emberekhez viszonyul.

Egyszerre távolságtartó és kitárulkozó, ami meglepő kettősség. A tengerparton kezdődik minden. Ott botlik bele egy népes, hangoskodó olasz famíliába. Ennek a családnak a tagjai Nina is (Dakota Jonhson), akire Leda azonnal felfigyel.

Az elveszett lány története

Pontosabban Ninára és a kislányára, Elena-ra. Elena az anyjával játszana, aki pedig inkább napozna és pihenne. A két nő egy idő után látványosan figyeli egymást, és ugyan Leda kezdetben szúrja az olasz família férfi tagjainak a szemét, amikor Nina kislánya, Elena eltűnik a parton, Leda találja meg, így elkezdődik köztük a kapcsolat.

Leda roppant ellentmondásos nő, és ezt a film is remekül megmutatja (a filmben feltűnik egy játékbaba, amely jelentése már szimbolikusnak is mondható). Visszaemlékezéseket látunk eleinte kevesebbet, majd egyre többször Leda múltjáról. Látjuk, hogy van két lánya, akiket aztán Nina családjának is megemlít. Nem tudjuk, de érezzük, hogy az anyaság itt az a terület, ami miatt Leda és Nina kapcsolatba került.

Nina, ahogyan Leda is fiatalon, a húszas éveik elején lettek anyák. Leda mintha saját magát látná Ninában, újraéli az anyasága kezdeteit. Amelyek látszólag nem szépek, és nem képernyőre valók.

Ugyan ki szeretné, hogy bárki lássa, amikor anya idegességében kihajít egy játékbabát az ablakon? Vagy amikor az egyik kislánya sír, a másikat otthagyja, és az szóvá is teszi az anyjának? Telefonon beszélnek, és a harmadik félnek a hívás után elmondja, hogy nem szeret a lányaival telefonon beszélni? Azt mondja a férjének, hogy ő nem alkalmas anyának. Pedig ezek is ember érzések. Egy anya érzései.

Villanásnyi képek csupán. Szemelvények egy életből, ami mellett még annyi minden más, jobb és szebb dolog is történik. Úgy érzem, hogy sokszor kihasználjuk a másik ember esendőségét. A rossz pillanatait. Amikor éppen megmutatja, hogy ő nem csak jó és szép, hanem neki is vannak árnyoldalai. Ez miért baj? Az érzéseinktől vagyunk valódiak.

Az anyaság árnyoldalai

Leda pedig aztán tényleg valódinak tűnik. Félig távolból együttérez Ninával, és egy ponton bevallja neki: elhagyta a lányait 7 és 5 évesen három évre. Vagyis ráhagyta a férjére és a saját édesanyjára a nevelésüket. Három évig nem is látta őket.

Mit gondolunk vajon ezek kapcsán Leda-ról? Ő egy rossz anya? Sejtem azt a választ, amit erre a legtöbben rávágnának.

Az elveszett lány című filmben látott villanásnyi jelenetek Leda fiatalkori életéről és az anyaságáról olyanok, mintha csak egy ismerősünkről hallanánk információ morzsákat. A teljes életét, és a jelenetek hátterét nem ismerjük.

Érdemes néha erre is gondolni, amikor véleményt formálunk bárkiről. Mondjuk egy anyáról. Egy anya érzései is számítanak. Nagyon is. Nem kell mindenkivel egyetérteni, de legalább megpróbálhatnánk elfogadni és megérteni az ő érzéseit.

Kép: Netflix