A bútoráruházból hazaérve végül másként döntött. Ahányszor ránézett arra az istenverte – bocsánat, Uram! – javította magát, ütöttkopott kanapéra, eszébe jutott az a felejthetetlen nap. Lehetne átkozottnak is mondani, de tíz év távlatából inkább már csak felejthetetlen.
Két kemoterápia között volt akkor. Ilyen helyzetben az lenne a legjobb, ha a beteg aludna, nagyjából egész nap. De nem volt rá lehetősége. Egyébként lehetne őt gyógyultnak is mondani, az orvosok legalábbis úgy fogalmaztak: már nem beteg, hiszen a műtéttel eltávolították azt a hatalmas nagy, és randa daganatot belőle. Ő gondolt így rá, hogy randa, ezt nem az orvosok mondták.
Szóval ő maga nem gyógyultnak, hanem betegnek érezte magát, mert a kezelések leszedálták. Egyenesen szarul volt akkor is, amikor csengettek. Ha definiálnia kellett volna mit érez, azt mondta volna: egy nagy görcsben álló gyomor vagyok, és az egész testet lebénítom. Amitől se enni-inni, se mozogni, szinte lélegezni sem lehet.
A két rendőrnyomozó jelenléte az ajtóban nem osztott vagy szorzott, nem lehetett a gyomra még görcsösebb attól, hogy a házkutatási paranccsal a kezükben már léptek be az ajtón. Na nem erőszakosan tették. Udvariasak voltak, tudták, hogy akinél házkutatást tartanak az beteg és nyilván nem ő követte el a bűntényt, ami után nyomoznak. Valóban így volt. A betegnek semmi köze nem volt ehhez, viszont el kellett tűrnie, hogy felbolygassák az életét.
A házkutatás egyébként nem olyan volt, mint a filmekben – ezt gyorsan leszögezte. Egyrészt az eljárás alatt ő is lakásban tartózkodott a másfél éves gyermekével együtt. Sehol nem voltak szalagok, amivel lezárták volna a területet, őket meg ki. A kicsi érdeklődve figyelte is a nyomozókat, akik jöttek-mentek a lakásban. Tetszett neki, hogy bizonyos tárgyakat összeszednek, és mint minden gyerek, utánozni kezdte a nagyokat: fogott egy fonott kosarat és ide-oda mászkálva a lakásban, ami megtetszett neki, azt mind beleszedte. Egyre több „bűnjel” volt a kicsi kosarában.
Másrészt, azért sem tűnt a nyomozás olyannak, mint a filmekben, mert a nő nem látott alaposságot: szerinte, a hatalmas, falig érő könyvespolcokat csak tessék-lássék módon nézték át a nyomozók. A nő fején akaratlanul futott át, hogy ez vajon elég körültekintő keresés? Tovább is gondolkozott: Lehet akár olyan bűnjel, bűntárgy is a könyvek mögött a polcon, amiről ő maga sem tud?
Egyébként igyekezett nem törődni azzal, hogy mit csinálnak a nyomozók, próbált a gyomrára sem gondolni, és az állandó hányingerre, de ez igen nehezen ment. Türtőztetnie kellett magát, hogy ne hányjon. Azután pláne, hogy a két férfi egyre feszültebben kezdett beszélni egymással. A nő kivette a szavaikból, hogy nem találják a lefoglalt, és félretett tárgyakat a hálószobában ott, azon az éjjeli szekrényen, ahol azokat gyűjteni kezdték.
A nő végül egy halk elnézéssel zavarta meg a zaklatott beszélgetést, hogy megoldja a nyomozók helyett az akut felmerült rejtélyt: a gyereke pakolta a kosarába a lefoglalt mobiltelefont és egyebet. Hiába a nyomozók is emberek, akaratlanul mosolyodtak el azon, hogy a gyerek őket utánozva pakolt. Még talán tetszett is nekik. Később kiderült, az egyikük szintén szülő.
A feszültség mindezek ellenére visszatért akkor, amikor a kanapét ellenőrizték. A karfájára állították a két méter hosszú bútort. A nő nem látta magán, hogy elsápadt és visszatartja a levegőt, amikor a kanapé ülésrészében, átdudorodva a bútorszöveten, egy fegyvernek látszó tárgy csúszni kezdett föntről lefelé. A nyomozók feszült figyelemmel várták, hogy elérhessék a tárgyat. Bűnjel a kanapéban?
A nő csak akkor vett újra levegőt, amikor a kiszakított huzaton keresztül nem egy fegyver, hanem két, régen elveszettnek hitt tárgy került elő egymás után. – Ezt a két távirányítót évek óta keressük– törtek fel a nőből a szavak megkönnyebbülésében. A videólejátszó és a légkondicionáló távszabályozója tényleg nem volt életbevágó az életükben, de hiányolták. A két nyomozó meglepetésére, és a nő megnyugvására egy bűnjel sem került elő a kanapéból azon a bizonyos napon.
Így érthető, hogy az az istenverte, jobban mondva ütött-kopott kanapé, minden lakberendezési kísérlet ellenére, végül mindig megmarad. Mert ezekkel a felejthetetlen emlékekkel nem is olyan könnyű megválni tőle. Hiába az a sok új és szép kanapé a boltban, azok egyike sem tudna mesélni ilyen hozzánőtt, felejthetetlen történetet.
Fotó: Photocreo
Grafika: Mucsi Boglárka
