Mindannyian kicsit szolgálunk. A gyermekeink, a párunk, a szüleink, a családunk és a munkaadóink felé. Míg ezt önként tesszük, és úgy, ahogy mi szeretnénk, addig nincs is baj. Akkor sem, ha nem tudunk dalolni közben. De ha azt összeszorított fogakkal, félelemmel, aggódással kellene tennünk egy nálunk hatalmasabb erő elnyomó kényszerére, fenyítésére, zsarolásból, megszorításból, úgy szolgálni, ahogy azt mások és nem mi akarnánk, akkor igen. Akkor baj lenne. Még rágondolni is rémisztő. Pedig kénytelenek vagyunk. Mert még ma is az ember az egyik legkegyetlenebb állat.
Nem tudom más hogy van vele, de engem kimondottan vonzanak az olyan filmek, könyvek, dokumentumok, amelyek a menekülés, túlélés perspektívájában mutatja meg az embert egy üldözött, elnyomott, kényszerített helyzetből. Legyen az a világ történelme vagy éppen előrevetített, lehetséges jövője.
Hogyan lehet túlélni? – kérdése az, amiért számomra lebilincselő a Szolgáló lány meséje Margaret Atwood tollából. Letehetetlenül jó könyv. Bár tény, hogy csak erős idegzetűeknek ajánlott. Filmsorozatban pláne. Ebben az utópisztikus történetben képben viszontlátni, amit olvastunk, dermesztően drasztikus. Nőként legalábbis az. És csak merem remélni, hogy férfiként is elrettentő!
The Handmaid’s Tale
A túlélés lehetősége azóta foglalkoztat, hogy a nagymamám először mesélte el, miért “nem engedte fel” a nagypapámat, a pince biztonságából, inkább maga leskelődött ki az első emeleti erkélyről, – mert bizony kíváncsi volt, – hogy vajon merre irányítva állnak az ágyuk csövei a közeli téren, a második világháború idején. Nem engedte fel, mert a nagypapa volt a család fenntartója. Persze, nem ez volt az egyetlen, amit mesélt, de arról, hogy bármikor kellett-e félnie nőként, azt sosem mertem, akartam megkérdezni tőle. Csak bíztam abban, hogy a válasza nem lenne.
Hogy mi mindent lehet(ne) megtenni egy nővel, egy nő testével és lelkével, arról a Szolgálólány meséje bővelkedik. Talán az egyik legnehezebben befogadható a történetben, hogy más nők éppúgy bűnösek, mint a férfiak, a Szolgálólányok testi és lelki bántalmazásában egyaránt.
Amikor egy nő úgy dönt, – leginkább elkeseredésben, kilátástalannak tűnő élethelyzetében, – hogy a lehető legkézenfekvőbb mivoltát, a nőiességét bocsátja áruba, akkor talán maga sem tudja, hogy az mennyi mindent jelenthet, mivel járhat. A szürke több, mint ötven árnyalatában. Margaret Atwood könyvében pont azért kell falni a betűket, a sorozatban lélegzetvisszafojtva nézni a képkockákat, mert szinte látni kell hogyan élhető át lelkileg az, amikor egy nő kényszerítve van arra, hogy lemondva az érzelmeiről, a vágyairól, a gondolatairól, önmagáról, mint egy gép, engedelmeskedjen másoknak. Engedje, hogy mások uralkodjanak a gondolatai, az érzelmei és a teste felett. Micsoda hideg, józan lélekjelenlétet, életben maradni akarást és állandó önkontrollt kíván a túlélés.
Hogyan menekülhet meg egy termékeny nő a Gileád Köztársaság nevű totalitárius társadalomból? A környezeti katasztrófák által fenyegetett Gileádból, ahol egyfajta eltorzult fundamentalizmus uralkodik. Ahol katonai szigorral, fegyelmező eszközökkel, egy direkt félreértelmezett vallási hitre hivatkozva kényszerítenek nőket a fogantatásra. A fejlett jövő ellenére visszatérnek a “a hagyományos értékekhez” lemondva a kultúráról, a kényelemről, a szépről és a jóról, egy teljesen rideg tartásra szabályozott környezetben, amiben egyetlen egy dologra összpontosítanak, hogy mesterségesen megemeljék a születési arányt.
Nem önkéntes alapon szolgálólánynak állni
Az egykori Amerikai Egyesült Államok helyén létrejött világban, Offred a Vezér háztartásában Szolgálólányként dolgozik. Ő az egyike, az utolsó termékeny nőkből álló kasztnak, akiket szexuális aktusra kényszerítenek, hogy velük népesítsék be újra a világot. Offred nemcsak kijutni akar a Vezérek, a kegyetlen Feleségek, a háztartást vezető Márták világból, hanem meg akarja találnia a férjét és a kislányát, akit elvettek tőle. Meg akar menekülni.
Olykor látnunk kell ilyen történeteket, mint a The Handmaid’s Tale ahhoz, hogy valóban értékelni tudjuk a békés jelenünket, képesek legyünk az elénk gördülő akadályokat higgadtabban, könnyebben átvészelni és valóban örülni annak, amink van. Megbecsülni a női lét, az anyaság, a gyermekek csodáját. Azt, hogy önként szolgálhatunk másokat. Kényszer nélkül, szeretetből, elhivatottságból vagy kötelességtudatból. Függetlenül attól, hogy nőként vagy férfiként születtünk erre a világra.
Nolite te bastardes carborundorum! – Ne hagyd, hogy a gazemberek legyűrjenek!
