Sokszor lehet hallani arról, hogy minden fizikai betegségnek lelki háttere van. Így jelez a test, hogy pihenésre lenne szükség. Vagy jelez a sors, az univerzum, nyúl utánunk az Isten, nem lesz jó vége a rohanásnak. Vagy valami ilyesmi. Tehát, ha nem vagyunk jól, vagy megsérülünk, akkor jobb, ha megpihenünk.

Nos, számomra már nem kérdés, hogy ebben lehet valami. Néhány napja kaptam figyelmeztetést. Egy kisebb balesetben a jobb kezem erősen megzúzódott. Az orvos alig akarta elhinni, hogy nem tört el a csontom. Hét különböző röntgenfelvételt is kért a bizonyosság kedvéért, majd közölte: – Önnek valószínűleg betonból van a csontja, mert „csak” zúzódott. Ami diagnózis elsőre nagy megkönnyebbülésnek tűnt, ám pillanatok alatt rá kellett ébrednem, a zúzódás nagy fokú fájdalommal és szinte cselekvésképtelenséggel jár.

Az agyam nem is vette azonnal tudomásul, hogy mi vár rám. Hiszen nem vagyok az a fenekemen üldögélő típus, és természetesen a naptáram elég sok találkozóval, megbeszéléssel és egyéb programmal volt telezsúfolva az elkövetkező napokra. Amihez még hozzácsapódik a nagyadag irányításmániám, három gyerek, a csaknem száz négyzetméteres ház rendben tartása és egy közelgő esküvő a családban, na meg ki tudja még mi minden?!


Egykezes mutatvány


Természetemből fakadóan, először megpróbáltam mindent ugyanúgy csinálni, mint mindig, „csak éppen” egy kézzel. Mit ne mondjak, az olvasó is sejti: hamar belebuktam! Sőt még konfliktust is generáltam magamban és a házasságomban is, mert nem voltam hajlandó átadni a feladatokat.
A galiba a férjem kérdéseivel indult: – Segítsek? Meg tudod csinálni? Megfogjam? Felbontsam? Majd hamar eljutottunk a felszólításokig: – Ülj le, és jegeld a kezed! Hagyd már abba! Ne fogd meg! Tedd le!
Miközben én óhajtó mondatokba burkoltam kínlódásaimat: – Annyira szeretném, ha már nem fájna! Úgy szeretném én csinálni! Bármit megadnék, ha ki tudnám nyitni!
Bizony, nem vagyok egyszerű eset, ha korlátozva érzem magam (korlátozás nélkül is az vagyok). És most nagyon is korlátozva voltam.
Szerencsére néhány nap után, amikor már túl voltunk számos drámai kiboruláson, megvilágosodtam – mégis csak coach lennék, vagy mi fene – úgy döntöttem, átkapcsolok, és a megoldásra fókuszálok. Nem ment egyszerűen, mert utálom, ha nem mennek hatékonyan a dolgok, annyira, hogy a kudarcélmény csak tovább rontott a helyzeten. Nem tudott inspirálni.

Még autóba is ültem, megpróbáltam vezetni, nem ment a váltás (sem). Nekiálltam gulyáslevest főzni, de már a zöldségpucolásnál elakadtam. A hajmosás előtt és után közvetlenül fél óráig jegeltem a kezem, hogy meg tudjam mosni, de a jegelés ellenére sem lettem sikeres, a hajam elég fura formát öltött.

Volt azért olyan is, amiben eredményt értem el, sokat fejlődött a suta bal kezem, amivel pár nap alatt megtanultam fogat mosni és a háromévest felöltöztetni. Na meg rájöttem, hogy foggal is ki tudom bontani a rizstejet. Amit ugye nem teszünk, mert rongáljuk vele a fogunkat.  És volt egy igazán fontos dolog is, amivel nagy eredményt értem el: megpróbáltam segítséget kérni!

Az univerzum, a sors, az Isten, vagy nevezzük, aminek akarjuk, és amiben hiszünk egyes számú üzenete célba is ért így nálam. Évek óta dolgoztam azon, hogy képes legyek mástól segítséget kérni, de nem voltam elég eredményes ebben. Eddig. Most viszont muszáj volt. Így miután túlléptem azon, hogy nem vagyok elég kemény, és nem vagyok képes jelenleg mindent egyedül megoldani, felismertem, itt és most kénytelen vagyok bevonni másokat az életembe, és ha szükséges támogatást kérni és elfogadni tőlük.

Először felhívtam az anyukámat, megkértem jöjjön el hozzánk, hogy főzzön ő és unokázzon egy kicsit. Majd megkértem a férjemet, hogy segítsen a hajmosásban, és most vállalja át az én feladataim egy részét. Valójában kérnem sem kellett volna, csak elfogadnom, amit eleve felajánlott. Továbbá több ízben kértem a barátoktól, fuvarozzanak el az A pontból B pontba. 

Ahogy a gépezett körülöttem beindult, úgy gyógyult a kezem is. Rájöttem, mindez a saját egyéni fejlődésemhez vezetett, mert végre megértettem, attól még nem számítok gyengének, ha nem én végzek el minden feladatot, ha segítséget kérek hozzá, vagy elfogadom, ha más önmagától nyújtaná nekem. Mert más is képes lehet megoldani adott feladatokat, ráadásul jól esik hátradőlve, alápolcolt karral átadni az irányítást. Amire sokkal több szükségem van jelenleg, mint bármi másra. Beismertem, minden ugyanúgy működik így is.

Megbeszéltem magammal

Valami ilyesmit: – Ez Zubidóri most egy kaland, csak átmeneti állapot, láthatóan jól gyógyul így a kezem, hogy nem erőltetem, és még a konfliktusok száma is jelentősen csökken.
Nem állítom, hogy ez egyik csapásról a másikra működött, de nem adtam fel, és mormoltam magamban. Kimondtam hozzá: ezt most én nem tudom megcsinálni.

Amihez megérkezett a második üzenet: Delegálj! És elkezdtem kiosztani a feladatokat, ami már nem csak nekem volt kaland. Kiderült, a tízéves is ügyesen be-, és ki tud pakolni a mosógépből, a tizenkét éves is ki tudja huzigálni a földből a gazokat a fűszernövénykertben, az anyukám is tudja kezelni a kerámialapos tűzhely gombjait (akkor is, ha utálja a technikáját), s nem utolsó sorban a férjem még az eddigieknél is többet megtesz értünk, értem.

A fagyi visszanyal

A harmadik üzenet. Be kellett látnom, hogy soha többet nem papolhatok úgy sem a gyerekemnek, sem másnak, hogy nem tudom pontosan miről beszélek. Vannak ugye a sokszor unásig ismételt nevelési mondatok, amik baromi jól hangzanak (szerintem) amikor a gyerekeimnek mondom. És én mondom. Például, hogy Mindig gondold végig amikor valakire mondasz valamit, hogy esne, ha azt neked mondaná valaki, vagy az Amennyit beleteszel valamibe, annyit tudsz kivenni belőle, és hasonló bölcsességek. Télen megfázott a nagyfiam és teljesen kiborult, miután huszonnégy óra elteltével még mindig be volt dugulva az orra és éjszaka is köhögött. Tartottam neki egy kiselőadást a türelemről, és hosszasan prédikáltam arról, hogy a generációjuk hozzászokott ahhoz hogy minden azonnal, máris, rögtön történik. De vannak dolgok amiket egyszerűen nem lehet siettetni. Ilyen a szervezetünk regenerálódása is.

Mondtam én. És tessék. Itt vinnyogok, hogy két hét után még mindig fáj a kezem, nem tudok autót vezetni és óránként kell jegelnem a kezemet, miközben pont én próbáltam türelemre inteni a kiskamaszt és okoskodtam az időről, meg arról, hogy minden okkal történik. Erre mondják, hogy az a bizonyos fagyi visszanyal. De telibe’. Szóval most vakargatom az arcomra száradt fagyit, és rakosgatom a helyére a gondolataimat – szigorúan fél kézzel.

Konzekvencia

De, miért is írtam le ezeket?! Mert megint csak beigazolódott számomra, és gondolom az olvasó is átlátja (szerintem azonnal):

az önismeret nem egy gyorstalpaló tanfolyamon megtanulható, egyszer megcsinálod és kész vagy dolog. Hanem egy folyamat.

Ami nagy valószínűséggel sosem ér véget, de minél régebb óta vagyunk benne, annál gyorsabban jönnek a válaszok, amivel egyre szórakoztatóbb is tud lenni az önismeret. Én ezzel a balesettel egy (vagyis három) felismeréssel vagyok közelebb a kitűzött célom felé: megismerni, elfogadni és jóban lenni magammal. 

Az elmúlt tizennégy nap konklúziója: ha fáj, menj el orvoshoz. Ha azt mondják pihentesd, akkor pihentesd. Ha irányításmániás vagy (mint én), akkor nagyon nehéz lesz, de próbáld ki a delegálást. Nem fáj annyira, mint összezúzott kézzel a zöldségpucolás. Kérj segítséget, ha valami nem megy! Ettől még nem leszel gyenge, sőt! És amikor a környezetedben lévőknek bölcsességeket mondasz, gondold végig, mennyire tudsz a saját gondolataiddal azonosulni. Talán néha nem ártana valamivel több empátia. 

+1 Köszönd meg ha segítséget kapsz. 

Tudom, hogy senki sem várja el, de köszönöm a segítséget azoknak, akik az elmúlt időszakban (is) segítettek nekem. Nagyon jól esett, még ha pufogtam is közben. 

Nem tudom, hogy minden üzenetet megkaptam, észrevettem-e az univerzumtól, a sorstól vagy Istentől, de úgy érzem, ezekkel most elleszek egy darabig. 


Kép: Unsplash