Itt van a nyár, amikor szülőként mi magunk is szeretnénk kicsit fellégezni az óvoda, iskola adta kötelezettségek ránk mért feladatai alól. Most kevésbé kell feszesnek lennie a reggeli rutinnak, lehetünk felhőtlenebbek. De meddig lehetünk lazábbak? Bízzunk magunkban megtaláljuk a határvonalat!

Bármire ráhúzhatjuk a mondatot: senki nem született jó sofőrnek, fejében a himnusszal, konyhatündérnek vagy barkácsmesternek. Jó szülőnek sem. A szülőséget attól a perctől gyakoroljuk, hogy az agyunkban átsuhant még gyerekként: egyszer mi magunk is szülők leszünk. Gondoljunk csak arra, amikor már kislányként, kisfiúként dacosan azt feleseltük vissza a szüleinknek, hogy majd az én gyerekem bármennyi gombóc fagylaltot megehet!

Majd eltelt 10-20-30 év, és már másként gondoljuk. Itt van a nyár és bár kötetlenebb az élet, meleg van, tényleg akármennyi gombócra rábólinthatnánk, de jó pár körülmény miatt ezt mégsem tesszük vagy nem tehetjük. Például azért, mert tudjuk, hiába kíván a gyermeki szem öt gombóc fagylaltot, már a harmadikat sem bírná megenni. De ezt a gyerek nagyjából addig nem hiszi el, míg maga nem tapasztalja.

Velünk sem volt másként.

Így az egyik megoldás a fagylalt mennyiségére valahol ott is elkezdődhet, hogy igyekszünk visszaemlékezni arra: mi gyerekként miért akartunk annyi fagylaltot megenni? Lehet úgy cselekszünk a legjobban, ha egyszer megvesszük azt a kívánt mennyiséget, amit úgysem tud megenni a gyerek, vagy igen, de egyszer megkapta és a lelke megnyugszik. Öt gombóc fagyi még mindig nem kerül annyiba, mint valami olyan drága játék, amire valóban nem tudunk vagy akarunk igent mondani. Mert arra biztosan emlékszünk gyerekként, mi az, amit nem kaptunk meg, de nagyon szerettük volna. És lehet, csak apróságokról van szó.

Mi is voltunk gyerekek

Jó szülőnek lenni nem más, mint egy kihívás önmagunk felé. Ami sokkal- sokkal-sokkal nehezebb, mint tíz napig lemondani a szilárd ételekről a léböjtkúra idején, vagy rávenni magunkat az ablakpucolásra. Magunk akarunk jó, vagy legalábbis jobb szülő lenni, mint amilyennek érezzük magunkat, vagy amilyenek a saját szüleink voltak szerintünk. Annak ellenére, hogy gyakran kaphatjuk magunkat azon, hogy ugyanazokat a sémákat visszhangoztatjuk a gyerekeinket, amit egykoron mi hallottunk a szüleinktől.

Itt van a nyár, amikor sokkal több lehetőség adott arra, hogy élvezzük az életet, kikapcsolódjunk, feltöltődjünk szülőként is. Mert most nem kell minden délutánunkat és esténket azzal tölteni, hogyan, milyen mozdulatokkal tanította az óvónéni a gyereknek a cipőfűzést, hogy mennyi hiba van egy sornyi kanyarított a, ó és ű betűkben, meggyőződnünk abban, hogy a gyerekünk nem csak elolvasta, hanem meg is értette a történelmet, na meg időben feküdjön le aludni, mert holnap iskola van.

Még akkor is, ha nekünk dolgoznunk kell a nyár nagyobb részében, biztosítani a napi ötszöri étkezést, és rendben tartani a háztartást, akkor is jóval szabadabbak vagyunk, mint a tanév alatt. Kár azon idegeskednünk, hogy míg mi szülőként, felnőtt dolgozó emberként a kötelező dolgainkat csináljuk, mi lesz abból, ha hagyjuk, hogy a gyerekünk szabadon tegye, azt amit akar? – merthogy ezen elég sok szülő kattog. Most például én is, míg ezt a cikket írom.

Emlékszünk arra, hogy milyen jó volt unatkozni a kötelezően előírt ebéd utáni csendes pihenőben? A hűvös szobában ország-város-fiú-lány-növény-állat-tárgy szójátékozni, képregényeket századszorra átlapozva is új dolgot felfedezi benne? Hogy unatkozás alatt találtuk ki a legjobb délutáni játékot?

És milyen jó volt céltalanul bóklászni a kertben csigára, gyíkra vadászni és figyelni a hangyákat merre masíroznak? Vég nélkül pattogtatni a labdát, fröcskölni a felfújható medence vizét egymásra, és gondtalanul tekerni a biciklit a szikes földúton?

A nyári határ ott kezdődik, hogy ebben a lehető legnagyobb szabadságot adjuk a gyerekeinknek. És így magunknak. Nem idegeskedünk azon, ha tulajdonképpen nincs programunk, semmi nem történik a felforrósodott vagy légkondival-elsötétítéssel lehűtött lakásban napokig, ha a nyaralás alatt mindenki csak a fűben döglik a vízparton és néz ki a fejéből.

Jó szülőnek lenni – konfliktusokkal együtt

A nyaralás nem egy könnyű műfaj. Nagyjából azért nem, mert ahányan vagyunk a családban, annyifélén képzelhetjük el a tökéletes nyarat. Még ugyanazon a műfajon belül is. Legyen például szó a hegymászásról, amiben egyikünk biztonsági játékos és csak előre megbeszélt, jól bejáratott, másoktól megismert utakon haladna, akár újra és újra ugyanoda menne vissza mászni, míg másikunkat a teljesen ismeretlen kihívás csalogat újabb és újabb ormokon. És mi magunk akarhatjuk akár mindkettőt is. Tavaly úgy, idén így.

A gyerekek sincsenek másként bekötve. Vágyhatnak arra, hogy addig fussanak a Balatonba, míg a mellkasukig nem ér a víz, hogy ott aztán belesimuljanak a hullámokba, ám lehet, hogy megriadnak, ahogy a lábukat éri a víz. Az egyik alkalommal. A másikban meg tényleg belevetik magukat. Az egyik gyerek azonnal ugrik a vízbe, a másik félórát rostokol a parton és szakaszosan meríti be magát. Vagy be sem megy. Esetleg ordít. Az én fiam mindegyiket tette már.

És akkor állunk ott szülőként lefagyva, ahogy mások kerülgetnek bennünket a Balatonba vezető lépcsőn, akár megjegyzéseket sem kihagyva, mert bömböl, zokog a gyerekünk és mi nem tudjuk mit tegyünk. Mitől leszünk jó szülők – hogyan reagáljuk ezt le? Ügyet sem vetünk erre, ez van, igyekszünk megnyugtatni a gyereket, megmutatni neki nem lesz semmi baja a vízben és beljebb csalogatjuk, visszük, esetleg kifordulunk önmagunkból és erőszakkal becipeljük, mert úgy érezzük nagy rajtunk a nyomás, meg kell felelnünk, bezzeg a többi gyerek gond nélkül lubickol, pancsol, de a miénk nem?

Hiába bármi, konfliktusok mindig vannak helytől és évszaktól függetlenül. Nyáron is. Hiába süt a nap. Volt meg az ötgombócnyi fagyi, a vattacukor és még a kukorica is, na meg az éjszakába nyúló kirándulás.

Tudatosítanunk kell magunkban a nyaralás nem attól tökéletes, hogy nincsenek konfliktusok. Az összes konfliktustól nem lehet és nem is kell megszabadulnunk, mert a gyerekek a velünk együtt megesett, biztonságos kapcsolatban gyakorolhatják legjobban a konfliktus megoldásának a műfaját, a nyár közepén is, nyaralás alatt.

Amik lehet csak apróságokról szólnak.

 A nyár lehetőséget ad az új határok lefektetésére

Rengeteg minden történt velünk az utóbbi időben, nagy nyomásnak voltunk kitéve, nehéz lehet ebből felengedni is. Az összezártság alatt találhattuk magunkat olyan új élethelyzetben, amiben másféle határokat kellett felállítanunk szülőként a gyerekeinknek. Szétcsúszhatunk ezekben. És a most elkezdődött nyárban csak újabb csapdát látunk és nem lehetőséget. Amiben nem látjuk hogyan és miben tudunk jó szülőnek lenni.

Pedig a nyár abban is szabadságot adhat, hogy tudatosan engedjünk a gyeplőn, amit haladva a szeptember felé fokozatosan visszazárunk. Talán nem is nagy dolgokról van szó. Csak változtatnunk kell valami apróságon – egy nyáron is mindennapos tevékenységen vagy rutinon, amit pár nap elteltével kiértékelhetünk magunkban, hogyan hatott az ránk. Néha apró kiigazítások elegendőek ahhoz, hogy több pozitívumot kapjunk, jól érezzük magunkat.

Megengedünk olyat dolgokat, amiket év közben nem lehet. De most nem nagyon rontunk vele. Ellenkezőleg. Lehet később aludni, többet tévézni, hangosabbnak lenni, akármi. Kinél min lehet engedni.

És lehetőség van arra is, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Meglássuk a gyerekünket, észre vegyünk olyat, amire év közben nincs lehetőségünk. Ehhez persze nekünk szülőnek kell hozzátennünk.

Hogyan? Önbizalommal

Gondoljuk át: Mennyi időt töltöttünk ezen a héten a gyerekünkkel? Mennyi volt az a nettó idő, amit valóban rá figyelve töltöttünk? Nem az autóban ülve, nem közösen tévézve, nem a vacsoraasztalnál, hanem amiben rá figyeltünk? Mennyit láttuk a kamaszt? Tudjuk mi a fontos a gyermekünk számára jelenleg? Ha nem tudjuk, akkor igyekeznünk kell azt megtudni. Nem biztos, hogy magától mondja el, vagy igen, de mi nem is figyeltünk rá igazán.

Mutassunk érdeklődést az után, ami a gyereket aktuálisan érdekli. Szánjunk rá időt és aktívan hallgassuk meg őt. Használjunk nyitott kérdéseket, például hogy mi volt számára a nap fénypontja és mi volt a legunalmasabb neki, hogy tudjuk ő mit tenne a legszívesebben a nyaralás alatt. Egy-egy közös program, vagy eltelt nap után is kérdezzük meg. Hallgassuk meg, miért nem volt jó számára valami, vagy aminek örült az miért volt számára érdekes?

Ehhez persze biztosítsunk figyelmet. Olykor osztatlan figyelmet – testvérek, más felnőttek, más szülő nélkül, és a legfontosabb: mobil nélkül.

És mivel nekünk is vannak vágyaink, időnként kérjük meg arra, hogy a gyerekek tegyen valami olyat velünk, ami nekünk fontos. Szedjen velünk virágot koszorúnak, énekeljen velünk az autóban, fessen le velünk egy falrészt, állítsa fel velünk a sátrat, segítsen vásárolni a vacsorához. Fejezzük ki az örömünket, mutassuk meg mennyire értékeljük a részvétét.

Jó szülőnek lenni nem más, mint közel maradni a gyerekünkhöz, megtalálni azt az aranyközéputat, amiben könnyebben, észrevétlenebbül, megfeszítés nélkül húzhatunk határokat. Fontos, hogy szülőként legyen bizalmunk magunkban, legyünk bátrak, merjünk bízni a saját ítélőképességedben abban, hogy tudjuk mi a jó a gyerekünknek. Jó szülőnek lenni tulajdonképpen erről szól:

Bízzunk abban, hogy jó szülőnek lenni nem kell több annál, mint amit amúgy is megteszünk. Nyáron is, akkor is, amikor a melegtől semmire nincs erőnk, amikor a legszívesebben csak együtt unatkoznánk. Amikor nem kötelezőbb a jókedv, mint máskor, akkor elég annyi apróság, hogy vagyunk és megeszünk öt gombóc fagyit. Majdnem fejenként.

Kép: Megapixl